Elképesztő, hogy már lassan eltelik az egy év! Ugyanis pontosan ennyire kalibráltam a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatomat, amit valójában már több éve el akartam kezdeni. Az elmúlt hónapok során tizenketten meséltünk arról, hogy miket szerettünk gyerekként nézni a tévében vagy akár a VHS-en. Mert azok a régi szép idők bár elmúltak, de emlékeinkben örökké élnek. És az akkor látott, átélt dolgok nagyon nagy részben hozzájárultak ahhoz hogy azok lettünk, akik jelenleg vagyunk. Így, egy hónappal a zárás előtt Gaax-ot kértem meg, hogy meséljen arról ő miket szeretett. Mivel az ő kedvenceivel már hetvenre bővül a listánkon található mesék száma, így nem véletlen hogy találkozunk olyanokkal, amikről már korábban olvashattunk.

Bátor, a gyáva kutya

A Bátor, a gyáva kutya mai szemmel nézve már egészen biztosan kiverné a biztosítékot, pláne, hogy az amúgy fiatalabb korosztálynak szánt animációs sorozat, nem egyszer olyan félelmetes, sőt egyenesen már klasszikus horror filmeket megidéző pillanatokkal hozta többek közt rám is a frászt anno, hogy valószínűleg tényleg csak valami szerencsés véletlenen múlhatott az elkészülte. A John R. Dilworth világra hívott félénk rózsaszín kiskutya kalandjai minden egyes epizódban tartogattak valami addig sosem látottat, ezzel is fokozva a feszültséget, hiszen sosem lehetett tudni, hogy a vérszomjas Farkasvakond, esetleg az Űrből érkező bosszúra szomjazó Grillcsirkévé sült Farmontúli bosszúja után vajon mivel kell majd Bátornak szembenéznie, miközben igyekszik összeszedni minden bátorságát.

Az ijesztgetéseken kívül persze a legnagyobb erénye a sorozatnak, az a gyerekek számára néha nehezebben értelmezhető, olykor kifejezetten felnőtteknek szánt komolyabb mondanivalóban keresendő a mai napig, hiszen az írók olyan témákat sem voltak féltek a képernyőre vinni, mint pl: egy bántalmazó párkapcsolat és annak minden rémsége, vagy az imposztorszindróma nevű önértékelési zavar, ahol az alany úgy hiszi a sikerei valójában nem a saját erejéből, tehetségéből adódnak, hanem pusztán például a véletlen szerencse művei. Dilworthék remekműve tehát csodálatosan kiállta az idő próbáját, elvégre Bátor, minden egyes újabb kalandjával bebizonyította, hogy legyünk bármennyire is lenézve, semmirekellőnek, netán gyávának tartva tartva a külvilág által, ha valóban hiszünk magunkban, akkor igazából nincs az a leküzdendő akadály amelyet ne tudnánk legyűrni.

Billy és Mandy kalandjai a Kaszással

Kevesen tudják, de a Cartoon Network hőskorszakának egyik talán legabszurdabb, legviccesebb, és legjobb horrorparódiájaként is aposztrofálható Billy és Mandy kalandjai a Kaszással valójában egy spin-off, ugyanis a sorozat az Grim and Evil című szériából nőtte ki magát, teljes jogú sorozattá, ahol a Zord Kaszás vagy ahogy a pilot epizód után mindenkinek csak „Kaszás” Billy és Mandy oldalán nap mint nap újabb az emberi értelmet meghaló természetfelettivel találják szembe magukat. Persze megesett, hogy mindezt csak egy ártatlannak tűnő, viszont roppant gusztustalan illatot árasztó sütemény okozta, amely fantasztikusan elborult módon parodizálta ki John R. Romero 1978-as Holtak hajnala című klasszikusát.

A zombis kaland persze csak egy hétköznapi kis semmiség volt az olyan tényleg elborult kalandokkal szemben, melyben például Billy egy kissé túlméretesre nőtt Pókkal kötött barátságot, akitől persze mindenkit kiráz a hideg, miközben a nyolc lábú valóban egy jámbor lélek, aki senkinek sem tudna ártani. A 2001. augusztusában indult, hat évadot megélt sorozat mai napig igazi csemege lehet azok számára, akiktől nem áll messze a Rick és Morty-féle néhol nagyon fanyar humor, pláne annak fényében, hogy a Kaszás magyar hangjaként hallható Varga Tamás kissé rekedtes orgánumával lényegében eggyé vált a a Zord Kaszás néha kissé életunt, ám végső soron mindig mindenféle őrültségre nyitott figurájával.

Az igazság ligája

Akik kevésbé jártasak a képregényfilmes-sorozatos világ végtelen útvesztőjében, azok minden bizonnyal úgy hihetik, hogy Kevin Feige és a Marvel Studios „sikerreceptje” volt a legelső olyan összefüggő mozgóképes univerzum, amelyben korábban más produktumokban már látott hősök álltak össze egyetlen szupercsapattá. Márpedig a Warner Brothers Animation, illetve Dan Riba már a kétezres évek elején beelőzte őket a DC Comics, sőt talán a világ egyik legismertebb szuperhőscsapatának összeverbuválásával, ami mondhatni egyfajta evolúciója volt a Batman: The Animated Series és az annak testvérsorozataként is felfogható Superman: The Animated Series-nek. Ugyanis az egyszerűen csak az Igazság Ligája címre keresztelt sorozatban a két alapító tagról messziről meglehetett mondani, hogy ezek ketten már régről ismerik egymást, másrészt az alkotógárdának sem okozott különösebb nehézséget, hogy hirtelen a semmiből teremtsenek egy élő – lélegző DC univerzumot, amelyben vannak hősök, gonosztevők, és még a természetfeletti vonal sem egy ördögtől való zsákutca.

A közös, az egész csapatot igénybe vevő nagyobb történetszálak mellett, ugyanis a széria nem egyszer egy-egy konkrét karakterre, példának okáért John Stewart Zöld Lámpására és annak rég nem látott barátjára koncentrált, ahol nem csupán az adott karakter múltja kapott jobb megvilágítást, de egyben a DC Univerzum egy újabb hősét avagy antihősét, mint például Metamorphot is sikeresen betudták mutatni, miközben a drámából, valamint az akcióból sem kellett visszavenni. A meglehetősen sikeresnek mondható koncepcióra épülő történetmesélésnek hosszútávon természetesen meglett a gyümölcse, ugyanis a két évadot és ötvenkét epizódot megélt széria a későbbiekben egy még az eredeti ötletnél is ambiciózusabb formában, az Igazság Ligája: Határok nélkülben mélyítette tovább a DC Univerzum egészen szerteágazó legendáját.

Dexter laboratóriuma

Genndy Tartakovsky nevéről sokaknak valószínűleg azonnal a Samurai Jack ugorhat be, pedig az részben orosz származású amerikai rendező, már jóval a jövőbe száműzött szamuráj előtt mindörökre beírta magát az animáció legnagyobbjai közé. De mondhatnám úgy is, hogy egész pontosan berobbantotta magát oda a Dexter laboratóriumával, ami 1996-os debütálásakor egészen merész ötleteivel, lényegében formabontónak számított a Cartoon Network akkori kínálatában. A gyermeki zsenire Dexterre és annak szupertitkos a szobájából egy könyvespolc mögül nyíló gigantikus laboratóriumára, valamint kissé butuska, de roppant szerethető nővérére, és mit sem sejtő szüleikre koncentráló történet természetesen nem nélkülözte Tartakovsky jellegzetes, néha kifejezetten szürreális humorát, ami egy ennyire a scifi legmélyebb bugyraiba merészkedő koncepciónál bizony kiváló döntésnek bizonyult.

Dexter a maga sokszor arrogáns, maga körül szinte kivétel nélkül mindenkit lenéző figurája ugyan ezen jellemvonásai miatt a szimpátia leghalványabb szikráit sem szabadott volna, hogy kiváltsa az emberből, ám a rendre kudarcosan elsülő kísérletek, vagy épp a nővére által napi rendszerességgel tönkre tett találmányok (vagy épp a konkrét laborja) majd az azok elvesztése miatt érzett szomorúsága miatt, Dextert az ember egyszerűen nem tudta nem azonnal a szívébe zárni.

Johnny Bravo

A zselézett hajú, konditerem bérlettel született, kockás hasú, egoista, a saját külsejét mindennél előrébb helyező Johnny Bravo egészen hihetetlen, hogy még a 2000-es évek legelejének gyermeke, hiszen az instagram és a közösségi média által leuralt társadalmunkban, szinte bármelyik platformon szembe jöhetne velünk egy Johnnyra megszólalásig hasonlító alak. Johnny azonban velük szemben egy egészen jótét lelkű figura, a mama kedvence, aki igazából csak arra vágyik, hogy ráleljen a szerelem és megtalálja élete párját. Vagy hogy legalább összejöjjön neki egy normális randi, ahol nem egy vérfarkassal vagy egy konkrét vámpírral ül le vacsorázni. Johnny Bravo túltolt, nem egyszer már a toxikus maszkulinitás határait átlépve azonban olyan görbe tükröt tartott elénk megannyi hasfalszaggató poén kíséretében, ami után mindannyian el kellett ismerjük, hogy néha néha, de mindannyiunkból előjön olykor a Johnny Bravo. Aki ugyan nem akar semmi rosszat, ám a körülötte lévő világ azonban nem tartja többnek, egy bunkó és sokszor egészen bosszantó módon viselkedő macsónál.