A Talpig fegyverben pont a legjobb korban érkezett meg a mozikba. Manapság, amikor szinte mindenki a média gátlástalanságán, az internetes trollok kontroll nélküli őrjöngésén, sőt általánosságban az emberi hülyeségen mérgelődik napi szinten, témafelvetését tekintve az említett film keresve sem találhatna jobb befogadó közeget korunk társadalmánál.
Jelen cikkel jó mélyre kívánunk merülni a nosztalgia bugyraiba. Ennek pedig egy nagyon egyszerű apropója van: a napokban vált 15 évessé minden idők egyik legjobb Star Wars játéka és egyben taktikai FPS-e, a Republic Commando, melynek népszerűsége a mai napig töretlen. Erre, a mára ikonikussá váló játékra tekintenék vissza az alábbi írásban.
John Cleese a Monty Python Repülő Cirkusza harmadik évadjának vége után nem tért vissza a társulathoz. Helyette saját projektbe fogott, és feleségével Connie Booth-tal elkészítette a Waczak szálló című sorozatot.
Varázslat igenis létezik. Sokan alapból nem hisznek benne, míg másoknak a hite gyerekkora nyúlik vissza, idővel azonban az is elhal. A Pixar stúdió (Coco; Fel) fogott minden bűbájt és elkészítette az Előre című alkotását, melyben ezen kívül még egy nagyon fontos témát fel is dolgoz. (Csak a szokásos)
A Blumhouse Productions az utóbbi évek legegyedibb és legérdekesebb horror-és sci-fi projektjei közül sok emlékezetes műért felelős, gondoljunk csak a Tűnj el! című remekműre 2017-ből vagy Az ajándékra 2015-ből, de olyan elismert drámák is kötődnek a filmgyártóhoz, mint a Whiplash vagy a Csuklyások-BlacKkKlansman. Ilyen előzmények miatt az egyszeri filmrajongó mindenképp érdeklődéssel követi, ha egy régi klasszikushoz nyúlnak hozzá, mint tették azt az idén megjelenő A láthatatlan ember esetében.
Friedrich Willhelm Murnau 1922-es klasszikusa (Nosferatu) a horrorfilmek, meg úgy általában véve a mozgóképek öreg apja. Hatása mai napig jelen van. Annyira, hogy az ezredfordulókor egyfajta homage kereti közt készült egy alkotás, (A vámpír árnyéka) ami az eredeti mű kulisszái mögé ad betekintést misztikummal keverve.
Aligha szokás az elmúlt húsz-harminc – mehetnénk messzebbre is – évben olyan műalkotást létrehozni – legyen szó bármilyen művészeti ágazatról –, amely direkten, vagy legalább allegorikusan épp magát a művészetet igyekszik definiálni. Szinte kihaltak az efféle esztétikák a kortársban, mert a jelen kor embere egyetemes és egyben idealista kérdések helyett jobban szeret specifikusabb mikro-dilemmákon csámcsogni (társadalom, politika, környezetvédelem). Mintegy elfordulóban vagyunk azoktól a filozófiai természetű kérdésektől, amelyekkel valaminek a nyers mibenlétére, akár a mibenlét előfeltételeire kérdezhetünk rá.
Mindenki gondolja át magában, milyen lenne, ha egy olyan szigetre kapna meghívást, amely szó szerint teljesít bármilyen kívánságot! Elrontottad az életed egy rossz választás miatt? Most helyre hozhatod! Bosszút akarsz állni valakin a régi sérelmek miatt? Most megteheted! Vigyázz, mert csak egy dolgot kívánhatsz. Jól gondold át, hogy mi legyen az, mert nem mindig úgy végződnek az álmok, ahogyan mi azt elképzeljük. Jól hangzik nem? Erre a gondolatra épül az idén februárban mozikba került A vágyak szigete című film. Sajnos azonban a látottakat kis jóindulattal sem lehet „vágyfokozónak” nevezni.
Itt az ideje elmondani mindenkinek – 11 év után végre befejeződik A Klónok Háborúja. És a végre itt egyáltalán nem negatívan értendő. Ha ugyanolyan aktívan követted a Klónok Háborúja évadjait, mint én, akkor tudhatod hogy a sorozat meglehetősen hektikusan és befejezetlenül zárult le. A Star Wars ezúttal megkísérel tapaszt ragasztani e régen ejtett sebünkre, és végre úgy látszik tényleg elvarrja a Clone Wars levegőben maradt szálait.
Az egyház története: nagy beszélgetések napsütötte kertekben – állapítaná meg Tyrion Lannister, Az új pápa megtekintése után. Azt nem állítom, hogy igaza lenne, hisz ennél többről van szó Paolo Sorrentino agymenése kapcsán, de kétségkívül a vatikáni parkok kitűntetett figyelemben részesülnek a magvas eszmecserék kereszttüzében.
