Alan Moore a képregény kultúra megkerülhetetlen alakja. Nem mindennapi fizimiskája csak egy dolog, ehhez társulnak a kreatív, elgondolkodtató munkái. Elég a V, mint Vérbosszú, vagy a Pokolból című alkotásait említeni, amelyeket ha olvastatok, pontosan tudjátok, hogy miért számít Moore az egyik legegyedibb írónak. A következőkben legismertebb munkájáról lesz szó, amit 1986-ban kezdtek kiadni, és mai napig a műfaj egyik alapkövének számít.
A címben írhattam volna migrációt és klímaváltozást is, de azt túlságosan hatásvadásznak véltem. Viszont tagadhatatlan, hogy a Philip Pullman könyvéből készült sorozatadaptáció ezeket a témákat is érinti. A HBO-nak pedig nagyon szüksége volt már egy vérbeli fantasyra, ugyanis a Trónok harca lezárása (annak ellenére, hogy pocsékul sikerült) után, hatalmas űr maradt a rajongókban. A különféle állatokkal, úgynevezett daimónokkal és párhuzamos világokkal foglalkozó sorozat pedig nagyon arra törekedik, hogy belopja magát a sorozatfanok szívébe.
Amikor az első hírek megérkeztek arról, hogy Lindelof a fantasztikus A hátrahagyottak után a Watchmenből fog sorozatot csinálni, nagyon megörültem. A forgatókönyvíró korábbi sorozatait is szerettem, így egyértelmű volt, hogy az Alan Moore és Dave Gibbons képregényére épülő szériára is benevezek. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a sorozat egyáltalán nem a képregényt meséli el, mint ahogy azt a 10 évvel ezelőtti film tette, hanem tovább viszi az alpmű cselekményét. Az első trailerek pedig még a legszkeptikusabb embereket is meggyőzték, hogy megéri belepillantani az HBO legújabb sorozatába.
Tessék? – kérdezhetik sokan magukban, miközben homlokráncolva nézik a címet. Mégis mi az összefüggés, hogyan jutunk el A pontból B-be? Természetesen ez olyan kérdés, aminek megválaszolásához magát a sorozatot kellene elmesélnem, amely jelen írás tárgyát képezi, így teljesen értelmetlen lenne. A számtalan jövőkép közül az Évek alatt egy olyan lehetséges forgatókönyv elmesélésére hivatott, amit jobb szeretnénk, ha nem rontaná ránk az ajtót az elkövetkezendő években.
Emlékszem, az Eufória pilotjának megtekintése után azt írtam, hogy hatalmas a potenciál a sorozatban, és jelenünk egyik legfontosabb sorozatává válhat. Ezt a kijelentésemet most is tartom, mivel többnyire lenyűgözött a sorozat, ugyanakkor kihagyott ziccerek is jellemezték. Aggodalomra semmi ok, a siker volt akkora, hogy a HBO berendelje a második etapot.
Joseph Heller szatirikus, második világháborús regényét méltán nevezik adaptálhatatlannak. A nem lineáris történetvezetés, a rengeteg komplikált karakter és a kemény, magvas mondanivaló a legtöbb filmkészítőt visszarettentette attól, hogy a 22-es csapdáját megpróbálja vászonra vinni. A 2019-es minisorozat tehát megkísérli a lehetetlent, de sikerrel jár-e?
A HBO Csernobil c. miniszériája olyan realizmust villant, ami meghaladja az irányzat hagyományát. A valóság igazsága mellett az igazság valóságát is célozza. 
Az élet írja a legjobb sztorikat. Sokszor hallani ezt a bölcselkedést, és ha végigtekintünk a véráztatta és háború sújtotta, szenvedésekkel teli 20. század történetén, el kell ismerni, hogy van neki alapja. A mögöttünk hagyott évszázad számtalan történetet hagyott ránk hősökről és gonoszokról, bukásról és önfeláldozásról. A csernobili atomerőmű-baleset is egy ilyen történet, ami egy magához méltó feldolgozásért kiáltott.
A nyolcadik évadot nézve nem gondoltam volna, hogy most ilyen nehéz lesz írnom a Trónok harcáról. Hiszen bár rengeteg hibája volt a lezárásnak, mégis egy közel tíz éves utazást kaptunk a HBO-tól. Együtt örültünk a zsarnokok, és sírtunk a kedvenc karaktereink halála miatt. Hiszen miről, ha nem erről híresek George R. R. Martin regényei, minthogy a lehető legváratlanabb módon vetett véget a szereplői életének. Nézzük hát, mi történt a nyolcadik szezonban! A továbbiakban spoileresen folytatom, csak ennek tudatában kattints!
