A The Boys közel két év várakozás után végre elérkezett a célvonalhoz, és megkezdte az egyik legőrültebb képregényadaptáció végjátékát. Vér, groteszk humor, politikai szatíra, végtelen abszurditás és még annál is több lelki nyomor: minden, ami miatt a sorozat az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb televíziós élményévé vált, most maximális fordulatszámon pörög. A kérdés már csak az, hogy ez az utolsó nagy hajrá képes lesz-e méltó módon lezárni a káoszt, vagy a The Boys is azoknak a sorozatoknak a sorsára jut, amelyek a finisben saját maguk alatt vágják el a fát? Kritikámból kiderül.

A The Boys az a sorozat, ami engem személy szerint sosem hagyott cserben. Mindig, amikor végeztem egy-egy évaddal, maradt mögötte valami, amit utána még hetekig lehetett fogyasztani: kreatív edit-ek a karakterek legikonikusabb mondatairól, a jelenlegi trendekhez és politikai légkörhöz igazított, kifejezetten erős social media marketing, vagy épp azok a mémek, amelyek gyakorlatilag elárasztották az ember idővonalát minden platformon. Ez az évad sem lóg ki ebből a sorból. A sorozat és a köré épített online jelenlét továbbra is pontosan ráérez arra, mi pörög éppen a neten, legyen szó Butcher „elnézést, uram” jellegű mémesedéséről vagy Homelander képregényes lezárásához kapcsolódó teóriák cunamijáról az utolsó rész előtt.

Volt egyszer a Buca de Bepo parkolójában

Az utolsó évad elejére a sorozat már egy olyan feszültségi szintre jutott, ami egyértelműen előrevetette az oldalak elkerülhetetlen összecsapását. Mindenki a saját terveit és ármányait szövi, mindkét oldal a végső győzelemre készül, és ennek érdekében gyakorlatilag minden eszközt bevetnek, legyen az mocskos, manipulatív vagy egyenesen gusztustalan. Közben pedig ott van egy Superman-erejű karakter, aki ezúttal nem a jó oldalon áll. Egy figura, akitől állandó feszültség árad, és akinek a puszta létezése is elég ahhoz, hogy a világvégétől való félelem végig ott lebegjen a történet felett. Közeledünk a ponthoz, ahol elszakad a cérna és mindennek vége, ha valaki nem lép közbe.

Talán a sorozat egyik legerősebb szála éppen az, ahogyan ezt a karaktert fokozatosan lecsupaszítja: ahogy szépen lassan leomlik a róla kialakított kép, ahogy a szemünk előtt dehumanizálódik, és valami teljesen másba fordul át, mint aminek kezdetben hittük. Egyszóval nem is igazán „felemelkedik”, inkább átalakul valamivé, amit már nehéz istenként kezelni. (Csak sajnos ha élni akarsz, muszáj.)

Talán kevesen tudják, de a The Boys képregény eredetije meglehetősen középszerű, és akkor még finoman fogalmaztam. Legalábbis abból amennyit olvastam belőle, nekem ez a véleményem róla. Garth Ennis története sokszor annyira túlzóan groteszk és abszurd, hogy szinte lehetetlenné válik komolyan venni. Az adaptáció viszont pontosan azt csinálta, amit egy jó adaptációnak kell: fogott egy remek alapötletet, majd lehántotta róla azt a túlzó körítést, ami az eredeti művet gyakran saját maga paródiájává tette. A sorozat így nemcsak működőképesebb lett, hanem érzelmileg is sokkal erősebb.

Különösen igaz ez Homelander és Billy Butcher kapcsolatára, ami az egész széria gerincét adta az első évadtól kezdve. A sorozat szerencsére nem próbálta egy az egyben lemásolni a képregény sokkolni akaró, feleslegesen túlcsavart fordulatait, és ennek kifejezetten jót tett a történet. Nem kellett egy olcsó csavar ahhoz, hogy a lezárás működjön, mert a karakterek közötti konfliktus önmagában is elég erős volt ahhoz, hogy kielégítő végkifejletet kapjunk.

Lassan izzó puskaporos hordó

Azt már korábban is említettem, és alapvetően az egész sorozatra igaz volt az első évadtól kezdve, hogy a The Boys mindig lassan, fokozatosan építette a feszültséget. Éppen ezért az utolsó évadtól azt vártam, hogy az első résztől kezdve teljes fordulatszámon pörög majd minden: akció, dráma, halál és folyamatos káosz egymás hegyén-hátán. Nem mondanám, hogy csalódtam, inkább csak furcsa volt realizálni, hogy még az utolsó előtti epizódnál is inkább épül a feszültség, mintsem ténylegesen felrobbanna.

Persze így is akadtak kifejezetten erős pillanatok. Homelander és Soldier Boy bizarr, logikával szinte megmagyarázhatatlan apa-fia dinamikája továbbra is egyszerre működik tragédiaként és fekete komédiaként, emellett kaptunk több sokkolóan hirtelen, mégis remekül felépített karakterhalált is. És persze ott vannak azok a groteszk, már-már rajzfilmszerű mellékszereplők, akik miatt az ember még mindig imádja ezt az univerzumot. Itt muszáj külön kiemelnem Rock Hardot, aki tökéletesen testesíti meg a sorozat beteg humorának lényegét. Még úgy is, hogy már komolyabb vizekre evezünk.

Sajnos minden pozitívuma ellenére azt kell mondanom, hogy az évad a vége felé is úgy érződik, mintha még mindig csak építkezne. Annak ellenére, hogy elvileg a nagy fináléra készülünk, sokszor inkább olyan hatása van, mintha egy következő évad alapjait raknák le, és nem egy történetet akarnának ténylegesen lezárni. Aztán hirtelen, az utolsó részben egyszerre történik meg minden. Gyorsan, váratlanul, helyenként talán túlságosan elkapkodva is.

Pedig érzelmileg rengeteg dolog működik a fináléban. Az utolsó nagy összecsapás Homelander és a csapat között kifejezetten erős pillanatokat szül, még akkor is, ha logikai szempontból néhol recseg-ropog az egész. Erre később még külön ki fogok térni, mert szerintem ez az évad egyik legnagyobb problémája. Ettől függetlenül Homelander és Butcher karaktere szerintem nagyon jó lezárást kapott, és a legtöbb fontosabb szereplő története is méltó módon ért véget.

Viszont az, hogy ennyire hirtelen szakad vége mindennek, óhatatlanul táptalajt ad a különböző teóriáknak. Sokan már most arról beszélnek, hogy ez valójában nem is egy végleges lezárás. Főleg azért, mert a marketingben több olyan jelenetet és képet is láthattunk, amelyek végül nem kerültek bele az évadba, miközben olyan félmondatok is elhangzanak, mint például hogy „Homelander újraindítja az univerzumot”. Ezek után nehéz nem arra gondolni, hogy valamilyen formában még biztosan lesz folytatás.

Meglátjuk. Mindenesetre számomra az utolsó részbe egyszerűen túl sok eseményt próbáltak belesűríteni. Sokkal elegánsabban is el lehetett volna osztani a megmaradt történetszálakat, mert így a finálé hiába működik érzelmileg, narratív szempontból néha kapkodónak érződik.

Mindenki olyan erős, amennyire a plot akarja

Gyakorlatilag az egész évadon végighúzódik Homelander istenkomplexusa. A sorozat azt a premisszát építi, hogy ha megszerzi a hiányzó láncszemet a V1 formájában, akkor ténylegesen halhatatlanná válhat. Nem egyszerűen a legerősebb ember lesz a bolygón, hanem egy olyan létező, akitől már vallásos áhítattal rettegnek. A célja nyilvánvaló: az emberiségnek el kell dobnia a régi isteneit, hogy végül Homelandert kövesse egyetlen valódi felsőbb hatalomként. Legalábbis Amerikában biztosan.

És talán nem nagy spoiler kimondani, hogy ezt a célt gyakorlatilag el is éri. Mire a fináléhoz érünk, Homelander már nemcsak politikai vagy katonai értelemben áll mindenki felett, hanem konkrétan egy messiás-komplexusban létező diktátorrá válik, aki már csak a saját „egyházának” megszületésére vár.

Viszont itt jön képbe az a logikai probléma, amit korábban is említettem, mert az utolsó rész teljesen felrúgja az addig felépített erőviszonyokat. Homelander elvileg erősebb, mint valaha. Gyakorlatilag halhatatlan. Egy jelenettel korábban még lazán felrepít egy embert az űrbe megfulladni, korábbi évadokban pedig a másodperc tört része alatt mentett ki embereket robbanásokból vagy teleportált egyik helyről a másikra olyan sebességgel, hogy követni sem lehetett.

Ehhez képest az utolsó nagy harcban mintha teljesen kicserélték volna. Hirtelen lomha lesz, nem tud kitérni Butcher komikusan lassú csápjai elől, hagyja magát lefogni, Kimiko pedig, akit korábban a lézere szó szerint kettészakított volna, most szinte sértetlenül megússza a támadásait. Az egész konfliktus úgy érződik, mintha a karakterek ereje már nem a történet belső szabályai szerint működne, hanem kizárólag annak megfelelően, amerre a forgatókönyv terelni akarja őket.

Szerintem pontosan itt esik pofára az évad egyik legfontosabb eleme. Az a feszültség, amit évekig épített a sorozat Homelander köré, egyszerűen szétloccsan az Ovális Iroda padlóján, mert a történet hirtelen már nem a karakterek logikája szerint működik, hanem a szükséges végkimenetel szerint.

Összegzés

Szerintem az évad hibái ellenére sem szabad elfelejteni, milyen elképesztően erős alapokra épült a The Boys. Az előző négy évad során kaptunk drámát, folyamatos feszültséget, brutális erőszakot, abszurd humort és rengeteg emlékezetes karakterpillanatot. Sok szempontból pontosan az volt, aminek lennie kellett: egy friss, beteg és meglepően intelligens alternatívája azoknak a tömeggyártott szuperhősfilmeknek, amelyeket Hollywood évek óta futószalagon próbál lenyomni a nézők torkán. A The Boys nemcsak parodizálta ezt a műfajt, hanem sokszor jobban is értette, hogyan működik, mint azok a filmek, amiket kifigurázott.

És hiába voltak problémáim az utolsó évaddal, összességében ezt is kifejezetten élveztem. Minden logikai bukfenc és kapkodó megoldás ellenére a történet, illetve a fontosabb karakterek szerintem megkapták a hozzájuk méltó lezárást. Kíváncsi vagyok, hogy a rengeteg teóriával kezdenek-e még valamit a jövőben, mert az biztos, hogy a sorozat után marad egy elég nagy űr bennem.

Legalább addig biztosan, amíg Garth Ennis másik hírhedt képregényéből, a Crossed-ból végre tényleg készül valami adaptáció.

Én mindenesetre nagyon élveztem ezt az utazást, és ha valaki eddig még nem látta a The Boys-t, annak továbbra is csak ajánlani tudom.