Vége a forradalomnak? – Egyik csata a másik után kritika
A kultúrharc, a társadalom átpolitizáltsága az élet minden területére kihat, és ez alól Paul Thomas Anderson filmművészete sem kivétel. A rendező friss alkotása, az Egyik csata a másik után az USA-t mérgező ideológiai ellentétekre reagál, bármiféle érdemi meglátás nélkül.
Az utóbbi időben gyakorta találkozhattunk olyan filmes alkotásokkal, melyek az Egyesült Államok politikai légkörét igyekeztek bemutatni. Alex Garland a Polgárháborúban, Ari Aster pedig az Eddingtonban fejtette ki véleményét a szélsőséges közéleti atmoszféráról, és a politikai oldalak között húzódó lövészárkokról. Valójában mindkét rendező inkább csak egy problémafelvetéssel élt, és egyikük sem akarta, vagy merte megfogalmazni azt, milyen okok vezettek el az egyre eszkalálódó problémákhoz, megoldást pedig egyáltalán nem kínáltak a konfliktus feloldásához.
A Polgárháborúban és az Eddingtonban egyaránt visszaköszöntek olyan jelenségek, mint a Black Lives Matter a woke és az LMBTQ mozgalom, másik oldalon pedig a Donald Trump-féle posztmodern jobboldaliság, valamint az alt-right és más extrémista csoportok népszerűsége. Garland és Aster azonban ezeket csak abszurd helyzetek paravánjaként használta fel, és ezek a filmek nem járulnak hozzá a lövészárkok betemetéséhez.
Úgy tűnik ez alól sajnos Paul Thomas Anderson sem kivétel. A direktor már korábban is foglalkozott azzal, milyen hatással lehetnek szélsőséges frakciók és nézetek az emberi elmére. Ezt dolgozta fel a The Master című filmben, ahol a Joaquin Phoenix által megformált főhős egy agymosó szekta hatása alá kerül. Az Egyik csata a másik után már sokkal politikusabb alkotásnak tűnik, ahol a rendező élesen szembeállítja a jobb oldalt a ballal. Bob (Leonardo DiCaprio) egy szélső-baloldali forradalmi frakció, a Francia 75 tagja. Robbantásos merényletekkel, fegyveres támadásokkal igyekeznek érvényt szerezni akaratuknak az általuk fasisztának tartott, bevándorlásellenes kormányzattal szemben. Bob romantikus viszonyt ápol afroamerikai elvtársával, Perfidiával (Teyena Taylor). Közös gyermekük (Chase Infiniti) megszületése után azonban Bob számára a forradalmi hevület, és a faji egyenlőtlenségek ellen folytatott harc alábbhagy. Míg Perfidia folytatni kívánja a megkezdett utat, Bob már elsősorban gyermeke apja szeretne lenni. Párja inkább a forradalmat választja, Bob pedig egyedül neveli kislányát. Míg a gyermek fiatal kamasszá érik, Bob és lánya egy fajgyűlölő csoport mindenre elszánt katonája, Lockjaw ezredes (Sean Penn) célkeresztjébe kerül.
Anderson filmje igazi posztmodern darabként kritikusan áll a világmegváltó ideológiákhoz, és éppúgy viccet csinál a forradalmi baloldalból, mint a fehér feslőbb rendűséget hírdető jobboldalból. Ugyanakkor a jobboldal ábrázolása mégis sokkal sztereotipikusabb. A csoport, ahová Sean Penn tartozni szeretne, a Karácsony Kalandorok Klubja nevet viseli – a magyar fordítás kezdőbetűiből tökéletesen összeáll a rettegett fehér csuklyás terrorcsoport monogramja – lényegében nem más, mint egy elit klub rasszista, fehér férfiak számára. Penn figurája már túlságosan is karikatúraszerű ráadásul a furcsa haj, járás és szájtartás pedig Donald Trumpot juttathatja az eszünkbe. Míg a jobboldalt Anderson sátáninak, a baloldalt inkább nevetségesnek ábrázolja. A kezdeti che gueverrai lelkületet szép fokozatosan felváltja a fotelben fekve füvezés, a nagy eszmék alól pedig szépen lassan kifogynak a tettek.
Számos más filmhez hasonlóan a hagyományos nemi szerepek az Egyik csata a másik utánban is felborulnak.
Míg Perfidia a forradalom katonája szeretne maradni, addig Caprio kívánja megteremteni az otthon biztonságát lánya számára. A film igazi bátorságot felmutató hőse Bob lánya, míg a férfiak így agy úgy, de sokszor hasonlanak meg önmagukkal vagy válnak nevetségessé. Bob a film jó részében egy kockás hálóköntösben, hátrafogott hosszú hajjal, ápolatlan külsővel akciózik, míg Lockjaw saját bizonytalanságát kívánja maszkulin, katonás külsejével egyensúlyozni. A latinok ábrázolása szintén meglehetősen sztereotipikus, és a Benicio Del Toro által életre keltett sensei is inkább hat rajzfilmhősnek, mintsem valódi harcművésznek. A színészek alakítása meglehetősen túljátszott (főleg Sean Penn esetében) ám a szájukba adott szövegek sok esetben parádésak. A telefonos beszélgetések során használt jelszavak fontossága és azok elfelejtése, a szélsőjobboldali okfejtések egyaránt rendkívül viccesek, ám a majd háromórás játékidő alatt a néző igencsak megfárad. A feszesebb vágás kétségtelenül előnyére vált volna Anderson mozijának, mert a film cselekménye nem tölti ki eléggé a százhatvan percet.
Amikor azonban beindul az akció, viszi magával a nézőt, amihez hozzájárul a zseniális operatőri munka is. Ez különösen egy autósüldözős jelenetben csúcsosodik ki, ahol a dimbes-dombos terepen haladó járműveket követő kamera lencséje hullámvasútszerű élménnyel ajándékozza meg a közönséget. Anderson most sem bízta a véletlenre a film zenei aláfestését, melyet most is a Radiohead zenésze, Jonny Greenwood szállított. A szinte már idegesítő taktusok, káosz szerű zongorajáték feszült légkört teremt, de a Vérző olaj muzsikájával szemben az Egyik csata a másik utánban ez az eszköz már túlhasználtnak hat.
A mozi legnagyobb hátránya mégis az, hogy a felvillantott társadalmi problémák is frusztrációk csak villanásnyi kifejtést kapnak. Természetesen az sem válna a film előnyére, ha alkotója Oliver Stone vagy Steven Spielberg didaktikus stílusát idézve rágná a néző szájába, mit gondoljon a világról. Ám az Egyik csata a másik után lehetett volna egy olyan darab, ami után kicsit lejjebb állhatnának a politikai csatározások lándzsái. Anderson kérdőre vonja a „balos forradalmiságot” és a „jobboldali reakciót”, de nem mutat fel ezek helyett semmilyen megoldási javaslatot, de még csak kérdéseket sem tesz fel. Míg a The Master tökéletesen feltárta, miként válhat egy II. világháborús veterán egy fanatikus vallási közösség áldozatává, addig az Egyik csata a másik után beéri azzal, hogy tovább erősítse az oldalakról létező sztereotípiákat. A Paul Thomas Anderson rajongók mindazonáltal nem fognak csalódni benne, ám ez a film nem érhet fel a Vérző olaj, a The Master vagy a Boogie Nights zsenialitásához.
Az azonban tökéletesen látszik, hogy a politikai megosztottság a filmvilágot is komolyan foglalkoztatja. Az pedig, hogy az alkotók ennyire óvatosan nyúlnak problémához és nem mernek érdemi megállapításokat tenni a manapság divatos cancel culture eredménye. Érthető okokból senki sem szeretné, ha egy politikusabb darabja egyben az utolsó lenne.
