Bevallom újabban sokat foglalkoztat az, hogy milyen értékrend mentén határozza meg magát valaki. Főleg, ami a férfiasság fogalmát illeti. Persze a nőiesség fogalma is egy érdekes kérdés, csakhogy érintettség okán engem inkább az előbbi foglalkoztat. Ugyanis sokszor azt tapasztalom, hogy nincs egy konkrét minta, amit az adott illető követhetne, vagy ami van is az sok esetben hemzseg az ellentmondásoktól. Szóval érthető hogy miért vannak egyesek teljesen összezavarodva, ilyenkor pedig az adott illető próbál valamiféle kapaszkodó után nyúlni. Például valamilyen művészeti alkotáshoz, legyen az mozgóképes vagy írott. Márpedig egyszer valahol egy mozgóképes alkotásban azt hallottam, hogy Hemingway írásai sok esetben segíthetnek meghatározni, hogy mit is jelent a férfiasság fogalma. Szóval részben emiatt és részben mert újabban egyre nagyobb az érdeklődésem a régi vagy úgynevezett klasszikus irodalom felé, így hát fogtam és elolvastam pár Hemingway kötetet, hogy lássam mennyire is helytálló ez az állítás.

A cikk során főként a Búcsú a fegyverektől és az Akiért a harang szól című kötetek kerülnek majd bemutatásra. Ugyan szándékomban áll elolvasni Hemingway talán legismertebb művét Az öreg halász és a tengert is, ám bevallom, hogy amikor megláttam, hogy mekkora összeget akarnak elkérni egy ekkora terjedelmű könyvért valahogy úgy voltam vele, hogy akkor ezt most legfeljebb csak valamilyen alternatív úton fogom majd elolvasni. Ami azért valljuk be elég szomorú. Hemingwaynek magának egyébként meglehetősen kalandos élete volt. Részt vett az első és a második világháborúban, valamint a spanyol polgárháborúban is. Emellett számos afrikai vadászaton is részt vett, illetve fiatal korában még amatőr bokszoló is volt. Ugyanakkor viszont négyszer nősült és feltehetően számos szeretője is volt. Ráadásul öregkorában depresszióba esett és végül öngyilkos lett. Szóval némileg ellentmondásosnak érződik pont őt és ezáltal a munkásságát is a férfiasság mintapéldájának tekinteni. Bár felteszem sokan semmi kivetnivalót nem találnának ebben.

Na de kezdjük is akkor a Búcsú a fegyverektől című kötettel, aminek így bevallom utólag nem értem hogy miért pont ez lett a címe. Ez a könyv az első világháborúban játszódik, mégpedig az olasz fronton, ahol egyébként maga Hemingway is szolgált, mint hadi orvos. Így nem meglepő módon a regény főszereplője is egy hadi orvos. Őszintén szólva ezt a történetet még spoileresen is nehéz összefoglalni, mert relatíve kevés dolog történik benne. Adott a főszereplő orvostiszt Frederic, aki valahol a frontvonal mentén megismerkedik egy Catherine nevű ápolónővel, aki amúgy Hemingway egyik valódi szeretőjéről lett mintázva. Frederic a regény egy pontján lesérül majd Catherine-nel hetyeg Olaszország különböző pontjain. De vissza kell térnie a frontra, ahol éppen visszaszorítják az olaszokat, majd ő kvázi dezertál és emiatt Catherine-nel együtt elmenekülnek Svájcba, ahol tovább enyelegnek, amíg a nő bele nem hal a szülésbe.

Persze gondolhatnánk, hogy közben megy itt a moralizálás a bátorságról meg a kötelességről, ha már egyszer férfiasság, ám a helyzet az, hogy nem. Persze szóba kerül olykor egy-két érdekes gondolat, de ezeknek általában nincs semmilyen kifutása. Illetve maguk a karakterek sem túl szimpatikusak. Sőt, sorra hoznak ostoba és átgondolatlan döntéseket. Eleve nehéz együttérezni egy olyan párral, akik felelőtlenül és persze védekezés nélkül szexelnek összevissza, és a házasság intézményéhez is úgy állnak hozzá, ahogy. Amikor a több hónapos terhes nővel menekülnek a viharban egy tavon keresztül, meg persze a férfi közben folyamatosan piál és dohányzik. És ha jobban belegondolunk, akkor igazából csak gyáván elfut minden és mindenki elől.

Szóval ja, nem tudom hogy itt a szerzőnek mi volt a szándéka, mert tudomásom szerint az egész csak fikció, tehát nem életrajzi vagy élménybeszámoló. Másfelől az a fajta viselkedés, amit Hemingway ebben a regényben bemutat, az egyáltalán nem példa értékű. De még csak egy olyan általános vagy klisés üzenete sincs, hogy „a háború rossz”. Persze elhangzik párszor, hogy a háború nem egy jó dolog, de ahhoz túl keveset mutat meg belőle, noha meg kell hagyni, hogy a tájleírások legalább szépek. Cserébe viszont a párbeszédek valami olyan bugyuták, mint amilyeneket a legkóklerebb pocsék szerzőknél látni lehet. És higgyétek el, én láttam már pár igazán rossz írást.

Ám akkor most térjünk is át a másik kötetre, az Akiért a harang szólra. Ez a regény jóval később született, mint az elődje és itt már érződik, hogy Hemingway úgymond szakmailag fejlődött. A történet a spanyol polgárháború idején játszódik, amiről annyit érdemes tudni, hogy egy elég brutális konfliktus volt a spanyol fasiszták és a köztársaságpártiak között. A történet egy amerikai utászról, egy kvázi kommandósról szól, akinek a küldetése, hogy kisegítsen egy spanyol gerilla csapatot a hegyekben. Itt megismerkedik egy Maria nevű lánnyal, aki miatt majdnem félbehagyja a küldetését is. Ám végül valahogy mégis sikerül véghezvinnie a dolgot. Csakhogy közben megjelennek a fasiszta katonák és fogalmazzunk úgy, hogy ennek a történetnek sincs túl jó vége.

Igen egyébként így amennyire sikerült utánanéznem Hemingway-re nem jellemző, hogy pozitív befejezéseket ír. Viszont ez a könyv már jóval átgondoltabb, egyesek szerint talán a legjobb könyve a szerzőnek. Itt már ténylegesen is bemutatásra kerülnek a háború borzalmai. Valamint a különböző főszereplők is érdekes eszmecseréket futtatnak arról, hogy mi a bátorság és a kötelesség. Illetve hogy milyennek is kéne lennie egy igazi férfinak. Emellett Robert karaktere is sokkal szimpatikusabb és a kapcsolata Maria-val is átélhetőbb, noha mondjuk úgy hogy némileg áthatja az akkori korszellem.

Végszó

Őszintén szólva számomra valamilyen szinten csalódás volt mindkét alkotás. Persze nincs kizárva, hogy csak én nem értek valamit. De hogy miért mondják mindenhol azt, hogy Hemingway munkássága a férfiasság ábrázolásának mintapéldája az rejtély számomra. Noha tény és való, hogy találkoztam már ennél sokkal károsabb férfi ábrázolás módokkal is.