Úgy tűnik, Stephen King művei kiapadhatatlan forrást jelentenek Hollywood számára: A menekülő ember a harmadik adaptált King-mű idén, A hosszú menetelés (regény) és A majom (novella) után. Az azonos című regénynek nem ez az első mozis verziója, 1987-ben Arnold Schwarzenegger főszereplésével már egyszer nagyvászonra került, mérsékelt nézői és financiális sikerrel. Az alapmű drámai és disztópikus felhangját lejjebb csavarva, sokkal inkább az akcióra és a B-filmes szórakoztatásra tevődőtt a hangsúly (Arnolddal aligha lehetett más a koncepció). Edgar Wright idei filmjével egészen más a helyzet. Ugyancsak popcornfilm, de a jelen kor elvárásaihoz és valóságához igazítva a társadalomkritika erősebb kontúrokat kapott.

Egy vadkapitalista disztópiában járunk, egy alternatív Amerikában, ami annyit tesz, hogy a vagyoni különbségek hatalmasra nőttek, a szegények és gazdagok kerületei egymástól fallal és őrökkel vannak elválasztva, miközben hatalmasra duzzadt nagyvállalatok irányítják a világot, munkalehetőség pedig a nagyfokú automatizáció és a mesterséges intelligencia térhódításának következtében alig van.

Ebben a világban a egyik legbefolyásosabb cég a Network, egy médiavállalat, aminek legsikeresebb műsora az úgynevezett menekülő ember – ami annyit tesz, hogy 30 napon keresztül kell menekülnöd a téged üldöző öt vadász elől, akik az életedre törnek. Aki képes életben maradni egy hónapon keresztül úgy, hogy a társadalom egésze be van vonva a játék menetébe, akik videóznak, feljelentenek, félrevezetnek; az megnyeri az egymilliárd dolláros főnyereményt. Ebbe a műsorba jelentkezik végső elkesedésében Ben Richards (Glen Powell), egy kékgalléros munkás, akinek sürgősen szüksége van a pénzre, hogy fizetni tudja a beteg kislányának gyógyszereit. Rövidesen rájön, hogy a „játék” még annál is aljasabb, mint amennyire feltételezte – köszönhetően a vállalati ge*it szerepét önfeledten játszó Josh Brolinnak.

Régóta vannak olyan filmek Hollywoodban, amik az emberiség jövőjének negatív forgatókönyveit ágyazzák bele egy-egy történetbe. Ezekben gyakori elem a mesterséges intelligencia megjelenése, olykor fizikai veszélyt jelentve az emberekre, egyenesen az emberiség elpusztítására való céllal. Attól, hogy az irodalom és filmművészet ilyetén módon falra festi az ördögöt, azt reméljük, hogy ezek az intelmek beépülnek az emberek gondolkodásába, hogy ezáltal képesek leszünk elejét venni a legrosszabb kimeneteleknek.

A menekülő embert nézve az jutott eszembe, mennyivel közelebb vagyunk ezekhez a disztópiákhoz most, amikor az AI tényleg emberi munkaköröket tesz feleslegessé, a milliárdosok vagyonának gyarapodása teljesen elszakadt az átlagemberek jólététől és lehetőségeitől, a vállalatok előtt minden fék és akadály szertefoszlott, Amerikában pedig most is a tehetősek privilégiuma a kielégítő egészségügyi ellátás.

Mi több az AI a tömegmanipulációt is közel olyan szintre fejlesztette a generált képekkel és videókkal, mint ami a filmben látható. A filmben ábrázolt post-truth világ, ahol már az emberi szem képtelen elválasztani egymástól az igazit és a mesterségest, már most beköszöntött. Egyszóval Edgar Wright filmjének kapitalizmus- és médiakritikája (noha ez a kettő összefügg egymással) kifinomultabb képet fest a digitális kapitalizmus veszélyeiről, ami szimplán annak köszönhető, hogy az évtizedek alatt úgy lettünk megfőzve, mint a békák, és észre sem vettük, milyen messzire jutottunk a számtalan vörös zászló ellenére (olyan meghatározó rendezőktől, mint David Cronenberg, a médiafogyasztás legnagyobb kritikusa).

Egy minden reményétől, lehetőségétől megfosztott társadalomban mindig lesznek olyanok, akik az életüket is hajlandóak megpörgetni a rulettkeréken. A menekülő embert leginkább úgy lehetne leírni, mint a Fifteen Million Merits (Black Mirror 1×02) és az Éhezők viadal-széria szerelemgyerekét. Főszerepben egy olyan figura áll, aki a rendszer vesztese, és hiába küzd minden idegszálával ez ellen a rendszer ellen, annak ördögi zsenialitása abban áll, hogy minden rá fenyegetést jelentő elemet képes elemmé tenni, a saját kritikáját inkorporálni és abból tovább növekedni. Ehhez a tanulsághoz azonban inkább ajánlanám a nevezett Black Mirror epizódot, mint ezt a filmet.

Ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy Wright, aki félúton tanyázik a szerzői filmes és a hollywoodi iparos kategóriája között, valami újat vagy forradalmit alkotott volna. Ellenkezőleg, A menekülő ember nem több egy nagyon szórakoztató akcióthrillernél, ami tele van nem éppen visszafogott áthallásokkal a megélt valóságunkról. Emellett operál humorral, akcióval és olyan ízfokozókkal, amik könnyed kikapcsolódást ígérve csalnak be a moziba. Nem egyszer a film otrombán vágja a néző arcába az üzeneteit. De bárcsak a legtöbb blockbuster, ha nem is éppen a legízlésesebb filmes eszközökkel, legalább foglalkozna társadalmilag releváns kérdésekkel.

Ben Richards kálváriája a városon keresztül több stációját mutatja meg a nélkülözésnek és a reménytelenségnek, valamint a rendszerrel szembeni reménytelen harcnak, és ami egy film esetében nagyon fontos, lehet beszélni róla, megragadja a képzeletet, kedvet csinál a saját zsáneréhez, és önmagában ahhoz, hogy túllássunk a saját buborékunkon. Mi több, a vége még lelkesítő is. Azzal együtt is, hogy maga A menekülő ember is a szelepet látja el: végkifejlete azt sugallja, van remény. Miközben tudjuk, hogy ha Wright őszinte is, a film mögött álló fejeseknek egészen biztosan nem a remény a fontos, hanem a reményipar. Reményre pedig most van kereslet.