Egy epizód maradt vissza a Netflix ősidök óta legmeghatározóbb sorozatából: az újév első napján elbúcsúzunk Hawkins városától, és attól a megannyi szerethető karaktertől, akit megismertünk az elmúlt évtizedben. A karácsonykor megjelenő három epizóddal együtt már körvonalazódik a mindent eldöntő végkifejlet Vecna (Jamie Campbell Bower) és Tiziék (Millie Bobby Brown) egyre terebélyesedő csapata között. Ezért ez a cikk is abban a szellemben íródik, hogy pár nappal később egyes megállapításai már elavultak lesznek, a sorozat végső mérlegét még nem lehet megvonni. Az 5-7. részek azonban finoman fogalmazva megosztották a rajongókat és kritikusokat egyaránt, így a sorozatzáró finálé iránti izgatott várakozásba egy jó adag aggódás is vegyült.

A folytatás pontosan ott vette fel a fonalat, ahol a negyedik epizód abbamaradt: Will (Noah Schnapp) a hirtelen meglelt szupererejét felhasználva megmentette barátait a demogorgonok rohamától, azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy azok ne rabolják el a gyerekeket, akikre szüksége van Vecnának a terve kivitelezéséhez. Mindeközben Max (Sadie Sink) és Holly (Nell Fisher) Vecna elmebörtönéből, Tizi és Hopper (David Harbour) a Hellyel lefelében megbujó katonai bázisról vannak szökésben, Dustinék (Gaten Matarazzo) pedig utóbbi hely titkait kutatják a Hawkins-i labor negatív megfelelőjéből. Emellett fény derül arra is, hogy mi készül a rejtélyes bázison, ahol Kalit (Linnea Berthelsen) tartották fogva, és teljesen új megvilágításba kerül a Hellyel lefelé mibenléte is.

A negyedik rész cliffhangere volt annyira hatásos, hogy egy hónapig lázban tartsa a sorozat népes rajongótáborát, akik kibeszéltek, elméleteket gyártottak, elemeztek, a köztudatban tartották ezt a kis világot. Újfent csak elismerésemet tudom kifejezni annak, aki ezeket a premierdátumokat megálmodta, mert ebben a szinte kontrollálhatatlan figyelemgazdaságban, amit a közösségi média információzuhataga okozott, a Stranger Things egész decemberben lopta a show-t.

Igen ám, de ahogy az össznépi reakciókból is kiolvasható, a felfokozott várakozásnak is megvan a böjtje. Ezt a Duffer-tesók is tetézték azzal, hogy a karácsonyi részeket azzal az ígérettel vezették fel, hogy „sötét karácsony lesz”. Jómagam nem számoltam azzal, hogy ebben a sorozatban vérfürdőre kell számítani – az előző évad, illetve ennek az évadnak az első fele után az afféle illúzióim elszálltak, hogy a lezárás a szokottnál sötétebb tónusú lesz. A karácsonyi etap azonban nemhogy nem volt sötét, de drasztikusan csökkentette a fenyegetettség érzését, ami a katartikusnak ígérkező (?) zárlat előtt nem jó ómen. Habár nem voltam maradéktalanul elégedett azzal, ahogy ez az évad első fele felvette a történet menetét, a negyedik évad apokaliptikus zárlata után a város felett gomolygó pokoli fellegekkel, és vörösen cikázó villámokkal – az évadfelező a furcsán csendes kezdés után megadta az alaphangot a végső küzdelemnek.

Ha már Stranger Things, hadd éljek két popkulturális utalással: az 5-7. rész elsősorban a Karib-tenger kalózai-széria harmadik részét jutatta eszembe, ahol a film nagyobb fele az obligát végső küzdelemnek próbál megágyazni, árulásokkal, fordulatokkal és olyan túlbonyolított, túlhúzott cselekménnyel, amiből az az érzése támad az embernek, hogy egy blöfföt lát szimplán a játékidő kitöltése érdekében. A másik a Jégkorszak-széria, ahol az első filmben megismert hármasfogat az ötödik részre olyan hatalmasra duzzadt, hogy egyes, korábban közönségkedvenc szereplők teljesen beleszürkültek a filmbe. Ez a két probléma itt is jelen van.

A Stranger Things, mint az köztudott, egy antológia-sorozatnak indult, ahol minden évadnak valaki-valami más lett volna a központjában, de az első évad népszerűsége felülírta ez az elképzelést. A második-harmadik évad emiatt úgy bővítette ki a világot, és alkalmazta újra az eredeti formulát, hogy kevés évadokon átnyúló elemet alkalmazott. A negyedik évad aztán elkezdte lekerekíteni a sztorit: adott neki egy névvel és tudattal rendelkező főgonoszt, és keretbe foglalta, nagyobb értelemmel ruházta fel az addigi évadokat, valamint egy nyitott befejezést kanyarított a története végére. Olyan téteket adott az addig kisebb pályán mozgó sorozat számára, ami immáron egy város minden lakójára kiterjedt, sőt, még a katonaság is feltűnt a színen. Akad tehát egy súlyos logisztikai probléma, amibe beletört a Duffer-tesók bicskája: a sorozat nem tud egyszerre nagy és kicsi is lenni, egyszerre új szintre emelkedni, és olyannak maradni, mint azt eddig megszerettük.

Márpedig az égen gomolygó pokol látványa olyan dolog, amiről azt hittük, átszakítja a város lakóinak valóságról alkotott képét, és a katonaság is jobba elmélyül abban, ami a hellyel történik. A realitás azért kiáltott, hogy egy széleskörű összefogás jöjjön létre azok között, akik nem tudtak elszökni a karantén elől. Igen ám, de a rajongók azért nézik ezt a sorozatot, hogy azokat a karaktereket lássuk a középpontban megoldani minden rejtélyt és szembeszállni az ellenséggel, akik ezt tették minden korábbi évadban. Csakhogy a tétek mindennél nagyobbra emelésével és a folyamatos életveszéllyel ezt többé lehetetlenség hitelesen megírni.

Az, hogy hivatásos katonák hullanak úgy, mint a legyek, miközben a gyerekek és a fiatal felnőttek minden lehetséges szituációból csodával határos módon kerülnek ki két karcolással, egyszerűen hiteltelen. Az, hogy a fő rosszarc nem elégeli meg azt, hogy tizenévesek rendszeresen borsot törnek az orra alá, és nem rendez szabályosan vérfürdőt közöttük, hiteltelen. Az, hogy a katonák csak az események hátteréül szolgálnak (Linda Hamilton karaktere, akármennyire is bírom a színésznőt, a sorozat legsótlanabb, leggyengébben megírt antagonistája), és továbbra is a kis csapat görgeti előre a cselekményt, hiteltelen.

Nagyon nehéz úgy aggódni a szereplőkért, hogy számtalan alkalommal menekültek meg a halál torkából az utolsó utáni pillanatban. A Stranger Things világának egyszerűen túl sok volt ez a tónusváltás, ami a negyedik évaddal bekövetkezett. Amely évad egyébként a személyes kedvencem – de már akkor problémásnak tűnt, hogy fel tud-e érni a sorozat a zárlathoz. Az átívelő koncepció amiatt is problémát okozott, hogy egy olyan alaphelyzetből indultunk, ahol már jóval kevesebb meglepetéssel és nyomozással jár a cselekmény, mint korábban.

Ez az évad első felében kevésbé volt szembetűnő – ez a második azonban tele van üresjáratokkal, szimplán időhúzásra játszó, önismétlő, túlnyújtott jelenetekkel, amelyek nagy része ráadáasul csontig rágott dilemmákat és konfliktusokat melegít fel (ennek Joyce és Hopper itta meg leginkább a levét, ugyanis a gyerekeikért folyamatosan aggódó szülő szerepére redukálták a jellemeiket), vagy felesleges expozíciókkal untat, ahol a karakterek összegyűlve brainstormingolnak, és a nézőket teljesen hülyére véve rágnak a szánkba minden információt, mintha minden néző a telefonját görgetné a képernyő előtt, és csak elvétve nézne fel, hogy mi történik. Arról nem is beszélve, hogy kezd zavaróvá válni, hogy minden felmerülő probléma mennyire egyszerűen oldódik meg. Ez mindig is a ST része volt, de most van az a pillanat, mikor a formula kifáradóban van, az eszközölt változtatások a finálé-jelleg miatt pedig ezt még jobban aláhúzzák.

Az, hogy sokan elsikkadnak a cselekmény során, szintén strukturális probléma. Emlékszik még valaki a Trónok harca utolsó évadára? Bizonyára rengetegen, mert nagyon sokan idézik fel attól rettegve, hogy a HBO után a Netflix fő sorozata is egy pocsék befejezéssel örökre hiányérzetet fog kelteni. Én nem tartok ettől a végkifejlettől, mert bízom benne, hogy az utolsó rész sok mindenben kárpótolni fog. Az azonban közös a két szériában, hogy az összérő szálak miatt több felépített karakternek egyszerűen nem maradt tér arra, hogy valós jelenléte legyen a képernyőn. Tizi, Joyce, Hopper, Mike mind olyan szereplők, akik a sorozat lelkét adták, most mégis elvesznek a tíz másik mellékszereplő között. Amíg minden korábbi évadban a cselekmény több szálról indult, és mindenkit láttunk egyedül tündökölni, erről most szó sem lehet. Néhány erősebb pillanatot leszámítva ez a három rész mindennel szolgált, amivel szokott – csak minden gyengébb és fáradtabb (még az érzelmi csúcspontnak számító jelenetek is), mint eddig. Bízzunk a legjobbakban, és hogy egy olyan fináléban lesz részünk, amely joggal kerül kultstátuszba ez a széria.