Eljött a könnyes búcsú ideje. A Stranger Things (Különös dolgok, félmosoly) vitathatatlanul az elmúlt évtized olyan szériájává és szórakoztatóipari termékévé nőtte ki magát, amely hatását és népszerűségét tekintve olyan monstre intézményekkel vetekszik, mint a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura vagy a (még) rivális streaming-szolgáltató nagy fegyvere, a Trónok harca. Egy olyan korszak szüleménye, ahol a mozitermekben már elkezdődött egy visszavágyódási hullám az idealizált régi idők nagy hőseihez, a monitorokon történő tartalomfogyasztás pedig még az evolúció elején járt, aminek ez a sorozat lett az egyik nagy úttörője. Barátságos kisvárosi miliője, szerethető karakterei, rejtélyei, szörnyei, nosztalgiája (amire való alapozás a 2010-es évek közepén virágzott) és legfőképpen hatalmas szíve olyan varázslatos egyveleget alkottak, melyek több generáció figyelmét szegezték a képernyőre egy évtizeden keresztül. És, ha voltak is kétségek ezzel kapcsolatban, a sorozatnak ezt a hatalmas szívet a fináléra is sikerült megőríznie.

Nem történt katasztrófa, a Trónok harca nagy blamája nem történik meg újra. Ennek egyik, talán legfőbb oka, hogy míg előbbi út közben elvesztett mindent, ami különlegessé tette, a Stranger Things az utolsó részig teljesen hű maradt önmagához. Ahhoz az olykor rémisztő, egyenesen horrorisztikus világhoz, ami megidézett történetében számtalan klasszikust a Terminátortól kezdve a Rémálom az Elm utcábanig, de ezzel együtt mégis olyan bensőséges légkört teremtett gyerek és tinédzserkaraktereivel, de még az olyan felnőttekkel is, mint Hopper, hogy a Stranger Things sokkal több, mint egy mezei horror avagy egy fantasy-széria. Sosem azért volt jó, mert olyan precíz írói csúcsteljesítmény volt mögötte, olyan minőségű dialógusokkal és aprólékos karakterrajzokkal, mint a Trónok harca első négy évada esetében, hanem mindezen eddig megnevezett okok miatt, plusz a remek párosok, barátságok, korszakos zenék, a hangulat…

Hawkins világa idealizált, amit mit sem mutatna jobban a sorozatot végigkísérő fel-le, világos-sötét ellentétpároknál, amik szimbolikusan elválasztják egymástól a jót és a rosszat. Így az évad- és sorozatzárót látva, hiába van némi hiányérzetem, azt megértettem, hogy éjsötét negyedik évad ide, Vecna oda, a Duffer-tesók tudatosan kisebbre vették a téteket, és inkább vállaltak be logikai bukfenceket, rohamosztagosokra emlékeztető ökörködést, ami azért elvesz a történet éléből, de nem az volt a cél, hogy a rajongók gombóccal a gyomrukban, mindenféle lelki traumákat megélve váljanak el ettől a világtól. Újfent vannak utolsó pillanatos visszatáncolások olyan helyzetekből, amiktől mindannyian tartottunk, ahogyan arra sem kell számítani, hogy minden kis kocka a helyére kerül. Ugyanakkor mindez volt az ára annak, hogy a város a sorozat gyökerekhez hűen azok által győzedelmeskedjen, akik, mind ezidáig mindig diadalt arattak a Hellyel lefelé szörnyei fölött.

Dufferéket nem is igazán érdekelte, hogy elmélyítse és elsötétítse az ötödik évad drámáját, hiszen ez mégiscsak elsősorban egy (Stephen Kinget és Steven Spielberget egyszerre megidéző) családiasabb, régi vágásúbb felnövéstörténet, és azt a bizonyos szívet a szereplői (és az őket játszó színészek) adják neki, akik pont úgy cseperedtek kiskamaszból felnőttekké, mint annak idején a Harry Potter-széria karakterei (és színészei). A testvérpárt sokkal jobban foglalkoztatta minden részlet kibontásánál és egy kidolgozottabb végső összecsapásnál az, hogy a lehető legátélhetőbb, legérzelmesebb módon búcsút vegyünk Tizitől (Millie Bobby Brown), Mike-tól (Finn Wolfhard), Willtől (Noah Schnapp), Dustintól (Gaten Matarazzo), Lucastól (Caleb McLaughlin), Maxtől (Sadie Sink), Hoppertől (David Harbour), Joyce-tól (Wynona Ryder), Jonathantől (Charlie Heaton), Nancytől (Natalia Dyer), Robintól (Maya Hawke) és Steve-től (Joe Keery).

Szerencsére a finálé az expozíciókból és az agyonrágott, túlcsorduló lelkizésekből is visszavesz, cserébe tartalmaz néhány olyan a szó nemes értelmében vevő földhözragadt, átélhető érzelmi csúcspontot, ami a maga egyszerű melankóliájában kelt fel a legtöbbünkben ismerős, régi érzéseket, idéz fel eltemetett emlékeket. Ezek az őszinte, emberi pillanatok olyan élményekről szólnak, melyek a legtöbb modern országban váltak az élet természetes részévé, amilyen módon felgyorsította a fogyasztói társadalom a nagyvárosokba történő áramlást, és kiüresítette az ember fiatalkori közösségeit. Kinek ne jutna eszébe, hogy mennyi minden összeköt azokkal, akikkel azonos helyen nőttünk fel? Ezek olyan életre szóló kapcsok, amiket egy bizonyos életkor fölött szinte lehetetlen megkötni. Az utolsó epizód a szereplők, és az őket életre keltő színészek barátságáról szól, és mindannyiuk arcán lehetett látni, hogy a szerepeikkel együtt ők is búcsúznak valamitől, ami az életük nagy részét jelentősen meghatározta. Minden könny, minden szomorú félmosoly teljesen valódi érzelmeket tükröz vissza.

Mindezzel együtt, hogy azt gondolom, elgyászolni nem kell ezt a sorozatot, az évadot ez az utolsó rész sem tudta maradéktalanul megmenteni. Egyszer érdemes lenne mindenkinek folyamatában megtekinteni az összes epizódot, úgy talán könnyebben lehetne ráérezni a ritmusára, és nem várna el az ember feleslegesen sokat az olyan addícióktól, mint Kali, aki nélkül simán meg lett volna ez az utolsó évad. A kettős érzések itt is megvannak, hiszen érthető, miért alakította úgy a két Duffer az utolsó évad történetét, hogy annak középpontjába egy tucat gyerek elrablása kerüljön, és miért nem valami grandiózusabb irányba mentek el demogorgonokkal és mindenféle pokolbéli rémséggel. Ez a negyedik évad rémisztő és agyafúrt Vecnájának lebutításával járt kéz a kézben, aki leginkább csak dühös arccal tűrte, hogy minden tervét meghiúsítsák az orra előtt. Megjegyzem Jamie Campbell Bower minden kijátszott a szerepéből, ami abban benne volt.

Az egész évadot tekintve azt lehet elmondani, hogy hozta saját magát a sorozat, mondhatni szállította a kötelező minőséget, de elvesztette a korábbi frissességét és eredetiségét, ami egészen az előző évad végéig kitartott. Ilyen szempontból persze egy zárlat mindig nehezebb – a misztikum, az újdonság varázsa szépen lassan elpárolgott, az az illúzió is gyorsan eloszlott az ötödik évadban, hogy keserű-keserédes lesz a végkifejlet. Olyan körömrágóan izgalmas pillanatok, miatt az előző évadban a Max és Vecna által fémjelzett negyedik részben, nem voltak, avagy nem tudták elérni ugyanazt az érzelmi hatást. Vannak továbbá bosszantó dolgok, amik vagy írói nemtörődőmség vagy tanácstalanság okán lógva maradtak a levegőben, emiatt egyes megoldások is túl egyszerűnek tűnnek a főszereplők számára. Lyukak ide, önismétlés oda, a Stranger Things zárlata mégis olyan tapintattal és érzelmi intelligenciával búcsúzott sokak gyerekkori hőseitől, hogy minden ügyetlenségét hajlamos vagyok megbocsátani, és az egész sorozatról csak jó emlékeket fogok őrizni.