Időről-időre előkerül Hollywoodban bolygónk földönkívüli erők általi megszállásának ötlete/témája. Ezt aztán alkotók ölthetik drámai formába, mint a mondjuk az Érkezés, vagy humorral megközelítve, mint a Támad a Mars, vagy a Kertvárosi Kommandó. Van aki a misztikumot, horrort választja, mint a Jelek, de talán sokan legtöbben, kőkemény háborús filmként szeretnék megmutatni ezt a témát, mint klasszikus Függetlenség napja, vagy a Föld Inváziója – Csata: Los Angeles. Cikkünk alanya, a Netflix legfrissebb filmje, a War Machine (Ismeretlen támadók)

Belevágok a közepébe: a War Machine annyira az akcióvonalat választja, hogy szinte pepitában meg kapjuk a Battle: Los Angeles történetvonalát…csak, ahogy a cím is mutatja, amolyan sufnis, felvizezett verzióban. De ennyire ne szaladjunk előre, vegyük sorba, hogy miről is van szó. Alan Ritchson által alakított névtelen hűsünk, egy személyes trauma után úgy dönt, hogy kicsit kiöregedve, kicsit szar egészségügyi állapotban, de a legjobb döntés az, hogy jelentkezzen a US Army Ranger programjába, hogy a sereg legjobb gyalogos katonái közé kerüljön. Mondhatjuk, hogy ez egy szép cél és nem semmi, hogy bevállalja, meg nyilván a történetből ki is derül, – túl hamar is talán – hogy mi oka van erre. Szőrszálhasogatás, de már itt, az első öt percben sikerül elkövetni a bakit, ennek a válogatónak a helyszínéül, de ki figyeli ezt, lesz ennél rosszabb is.

Az igazat megvallva, az egész Ranger Selection Program megjelenítése keveri a szezont a fazonnal és inkább úgy mutatja be, mintha egy Tier 1 egység válogatója lenne (ez így el is hangzik a filmben), de tényleg nem ezt értékeljük itt most. Csak szerintem jól mutatja mennyire veszi komolyan a film magát, a történetet és a nézőt is. Jó-jó, de mi van ha a nézőt ez nem érdekli? Akkor kap egy nagyon átlag katonai filmes bevezetőt, némi kiképzéssel, alap ellentétek és karaktertípusok bevezetésével, na meg persze némi alappal a főszereplő karakterfejlődéséhez, személyes kihívásához. Nem kell aggódni, minden archetípus szerepelni fog. Ritchson nyilván a csendes, hideg profi karaktert fogja felvenni. Nincs is ezzel baj, neki ez illik jól.

Rajta kívül amúgy kb. senkit nem is fogunk megjegyezni. Őszintén megvallva, nem is kell, mert olyan papírvékony mindenki. Valahogy sikerült megszerezni Dennis Quaid-et az egyik rosszindulatú, antipatikus főtörzsőrmesternek (bár az amcsi rendfokozatok magyarra fordítása nehézkes). Nos, igaz a mondás, hogy a kiöregedett színészek kábé mindent elvállalnak, hogy pénzhez jussanak, mert körülbelül ennyit is ért az öreg benne. A többiekről meg tényleg, még ennyit sem lehet elmondani. Pláne, hogy – a valósághoz ezúttal híven – csak számokat kapnak név helyett, így aztán senki sem kerül közelebb hozzánk. Kedvencem 7-es, aki a film kétharmadát egy hordágyhoz szigszalagozva tölti, többek közt így „tutajozik” le egy tajtékzó hegyi folyón. Drámai akar lenni, de én sírva röhögtem az egész jeleneten. Szerintem nem csak én.

Jó-jó, de miről szól a film, Tiru? – kérdezhetnétek. A válaszom az, hogy nem tudom. Nem azért, mert nem fogtam fel mi történik, hanem mert a film nulla magyarázatot kíván szolgáltatni. A lényeg, hogy egy ismeretlen aszteroida, vagy valami közeledik a Föld felé, mit a NASA sajna-bajna nem tud eldönteni micsoda. Nem sokkal a film eseményei előtt apró darabok szakadnak le belőle. Na az egyik ilyen becsapódik a Ranger program utolsó felvonásaként szolgáló aktív harcgyakorlat helyszínére és masina (értitek!?) szépen elkezdi kiiktatni a résztvevőket. Nem csak akiket ismerünk, hanem mindenki mást is aki ott van. És Ritchson (81) szedett-vedett csapatának fegyvertelenül, segítség nélkül kell túlélnie a legyőzhetetlennek hitt ellenséggel szemben. Természetesen a végén azért mégis sikerül legyőzni (meglepi). Na azon a jeleneten is jót kacagtam, de abban legalább volt valami kellemes Power Rangers-szerű nosztalgiaérzet. Nem lövöm le.

Na jó, de akkor legalább látványos, nem? Robbanások, tonnányi skuló, minden ami kell? Ja…majdnem. Néha próbálkozik a film. A banda egy adott ponton elköt például egy lekoszhadt páncélost, azzal próbálnak meg szembeszállni a halálos gépezettel. Hát, azt a verdát korábban tuti a Toretto família birtokolta, mert az a 10+ tonnás gépezet olyanokat driftelt, hogy a hajam is égnek állt tőle. Jó, most szemétkedek persze, de szeretném éreztetni, hogy mennyire komolytalan, és még a saját univerzumán belül is hihetetlen blődségekkel előrukkoló filmről van szó. Az eseményeknek se füle, se farka, a karakterek nem csinálnak semmi érdemlegeset, minden annak van alávetve, hogy Ritchson személyes tragédiája, amivel amúgy nagyon nehéz azonosulni feloldódjon.

Persze, mindez valóban elnézhető lenne, ha legalább egy kellemes puttyogtatós, robbantgatós popcorn akciófilmet kapnánk. De tényleg nem, mert még a látvány is csak középszerű. A CGI-nál többnyire erősen kilóg a lóláb, ráadásul olyan helyeken is ehhez a megoldáshoz nyúlnak, ahol nem sok értelme van. A robot legalább egész jól néz ki, elismerem. Ami még pozitívum a sminkmunka. Az elégett, leszakadt testrészű, kilyukadt, satöbbi karakterek mind nagyon brutálisan, sokszor gyomorforgatóan néznek ki. Talán ez a csapat volt az egyetlen ami igazán odatette magát, mert sajnos sem a vágás, sem az operatőri munka, sem a zene, sem a forgatókönyv nem működik.

Nem is értem, mert a rendező és írópáros egyik felének, Patrick Hughes-nak a korábbi filmjei, ha nem is kiválóak, de legalább élvezhetőek voltak. Csak példának felhozva, az utóbbi években olyan alkotások kerültek ki a keze alól, mint a Sokkal több, mint testőr filmek, vagy a Torontói ember, ami szerintem kimondottan élvezhető volt, a maga bugyuta módján persze. Nem tudom, hogy a komolyabb hangvétel fekszik-e neki kevésbé, vagy más volt az ok, de ez most nagyon nem jött össze. A másik író James Beaufort számomra teljesen ismeretlen, de az IMDb szerint karrierje elején pont egy Power Rangers sorozatban szerepelt, biztos innen jön a korábban említett jelenet.

Visszatérve a War Machine és a Battle: Los Angeles párhuzamához: Biztos rosszindulatú vagyok, de számomra kísértetiesen sok a hasonlóság. Mint anno, amikor az Asylum kijött minden AAA film gagyi utánzatával. A megtört, idős „háborús hős”, kénytelen-kelletlen vezetni kényszerül egy nagy pofájú fiatalokból álló csapatot, miközben próbálja őket a maga mogorva módján életben tartani őket, miközben azok minimum bizalmatlansággal, de akár ellenérzéssel is viseltetnek iránta. Majd némi halálközeli élmény, bajusz összeakasztás hatására csapattá formálódnak és a lehetetlent meghazudtolva legyőzik az idegen támadót, hogy a Föld nevében visszavágjanak. Majd snitt és stáblista.

Minden fanyalgásom ellenére amúgy ez nem egy tragikus film. Nézhető. Munka után, vagy hétvégén, egy üdítővel vagy sörrel, kajával leülve, csak bambulni valamit relaxáló céllal még akár tökéletes is lehet. Főzés, tanulás, akármi mellé is jó lehet háttérzajnak. De annyira igénytelen minden eleme, hogy ennél többet nem érdemel. Persze, kellenek ilyen filmek is. De ha nekem nem kellett volna cikket írnom róla, akkor nagyon csalódott lennék, hogy megnéztem. Légyszi Netflix, lehetne kevesebb filmipari tömegterméket és csak egy picit több minőséget kapjunk?