Úgy tűnik, az amerikai filmgyártás továbbra sem tett le a saját aranytartalékainak kimerítéséről – a producerek olyan mélyre ástak bevételt generáló címek után kutatva, hogy már a mérsékelt sikerű és népszerűségű, félig feledésbe merült filmek kerülnek leporolásra egymás után. így történt, hogy 1987 után újra mozivászonra került Az univerzum védelmezői (közismert nevén Masters or the Universe, egy itthon kevésbé ismert fantasy-franchise, powered by Mattel), vagy tavaly a Stephen King-adaptáció, ’87-ben szintén megénekelt A menekülő ember. Érdekesség, hogy előbbinek Dolph Lundgren, míg utóbbinak Arnold Schwarzenegger volt a protagonistája – árulkodó a korszak mozis trendjeiről. Az idő könyörtelenségének köszönhetően a ’90-es években elvetett magok is megértek az aratásra: az 1998-as Átkozott boszorkák egykori rajongói is bőven annyi idősek lettek, hogy érdemes őket megmelengetni egy kis nosztalgiával. És így lőn az Átkozott boszorkák 2.

Az új filmet olyan szempontból nem lehet mezei bőrlehúzásnak csúfolni, hogy ugyanúgy könyvadaptáció, mint az elődje – az első könyvet szerző Alice Hoffman 2021-ben írta meg művének folytatását, és végeredményben tovább tartott ennek moziba vitele, mint elődjéé, hiszen az első Practical Magic-könyv (ami a film eredeti angol címe is) 1995-ben került a boltok polcára. Az első film a saját korában nem számított sem kritikai, sem közönségsikernek, és bevételi oldalon is maximum közepesnek lehet értékelni a teljesítményét. Ha megkukkantjuk a leghíresebb filmes adatbázisokat, azok sem éppen arról árulkodnak, hogy az Átkozott boszorkák egy széles körben ismert film lenne. Ezek alapján érdekes kérdés, hogy miért alakult ki egy hűséges rajongótábor az elmúlt közel harminc évben, amely alapján a Warner érdemesnek találta egy folytatás elkészítését?

Ebben van jelentősége annak is, hogy az Átkozott boszorkák két főszereplője két népszerű és elismert, pályája csúcsán lévő színésznő, Sandra Bullock és Nicole Kidman. Ők ketten minden vajákosságot bevetve, de a mögöttünk hagyott évtizedekben is képesek voltak megőrizni a piaci értéküket, cserébe feladták az arcizmaikat. Másrészről, az egész film nőközpontú – főszereplői nők, sőt, boszorkányok; az ő kapcsolataik, családi kötelékeik, testvéri és szülői szeretetük adja a film báját. Vajon hány egyöntetűen nőket megszólító fantasy lehetett a kilencvenes évekig? Gyanítom, hogy a szám nem rúg magasra. Ezenkívül a film egy különös műfaji egyveleget alkot, kiváltképp a korszak sztenderdjeihez képest, ahol a műfaji keveredés még sokkal kevésbé volt prevalens, mint az A24-uralta évtizedben.

A film (egyúttal az új is) egyszerre egy családi film, romantikus film, vígjáték, dráma és fantasy. A korabeli kritikák ezt kifogásolták is, hogy a film hangneme és a tónusa kiszámíthatatlan, és képtelen eldönteni magáról, hogy mi is akar lenni. A nézőket viszont más szempontok (is) mozgatják, mikor kötődéseket alakítanak ki: huszonnyolc év alatt a főszereplő Owens-család háza egy olyan meleg családi fészek lett, ahol érdemes egy kora őszi napon megpihenni. Az Átkozott boszorkák szereplői, humora, kedvessége, összességében erős atmoszférája egy kult klasszikust és egy komfortfilmet eredményezett. Ha a moziban nem is, az otthoni videózás majd streamingelés korában megtalálta a saját közönségét.

Azok számára, akik nem látták az első részt… nos, biztos vannak ők is nem kevesen, persze jómagam kevésbé értem, miért ez ragad meg valakinek az ősz eleji kínálatból, ha nem ismeri az előzményt. Mindenesetre kapunk egy erős expozíciót azok számára, akik elfelejtették a ’98-as mozit, vagy soha közelébe sem szagoltak. Szóval nem kell amiatt aggódni, hogy a cselekmény nem érthető, minden alaposan a szánkba van rágva, és alapjáraton egy gyerekek számára is élvezhető sorozatról van szó.

Owensék huszonnyolc évvel később is aktívan tevékenykednek vadregényes Massachusetts-i kúriájukban a gyógyulni vágyók nagy örömére, elvégre az orvostudomány nem ad választ minden problémára, így a boszik segítsége praktikus tud lenni. Igen ám, de a családot sújtó átkot, miszerint minden Owens-lányba beleszerető gyanútlan férfi rövidesen szörnyet hal, generációról generációra újabb tragédiákkal sújtja a család tagjait, akik így képtelenek tartós romantikus kapcsolatot kezdeményezni. Itt az idő tehát megtörni az átkot.

Visszatér az eredeti főszereplő testvérpár, azaz Sally (Sandra Bullock) és Gillian (Nicole Kidman), valamint szórakoztató nénikéik, és Sally immáron felnőtt lányai, Kylie (Joey King) és Antonia (Maisie Williams). Sally folytatja a fiatalkorában magáévá tett életfilozófiáját, miszerint tartózkodik a varázslástól, és lányait sem avatja be továbbra sem a mágikus képességeikbe. Az átok ismeretében mindent el is követett annak értelmében, hogy távol tartsa őket a férfiaktól (nemtelen eszközöket is bevetve), de mikor Kylie barátját elcsapja egy autó, és kómába kerül, nem lehet a titkot tovább takargatni. Mindeközben Jet néni titokban az átok megtűrésén dolgozik egy rejtélyes varázskönyv segítségével, amit ellopva Kylie a saját kezébe veszi az ügyet.

Felmerül az örök kérdés, hogy vajon megérte-e ennek a filmnek ennyi év távlatából folytatást adni? Itt most nem is financiális vagy érzelmi szempontok szerint teszem ezt fel, hanem filmszakmai szempontból – volt-e benne annyi, hogy elegendő legyen egy újabb történetre. A véleményem szerint igen – ugyanis a széria központi motívumának számító több évszázados átok és annak töretlen kontinuitása elég indok arra, hogy kezdjünk vele valamit. Ráadásul ennek köszönhetően a második filmnek van egy jóval erőteljesebb vezérfonala, mint az elsőnek. Klasszikus ide, klasszikus oda, nem véletlenül nem lett sikeres kritikai fogadtatása az első résznek. A forgatókönyv nem túl erős, a párbeszédek szintén nem, a cselekmény ritmusa pedig sokak számára unalmas lehet.

Sem az elsőt, sem ezt nem tartom egy különösebben emlékezetes műnek, de hogy ismételjem magam, az első film kedves, kuckós, könnyed, varázsos hangulata és szerethető karakterei miatt hagyott egy összehasonlíthatatlan szájízt maga után. A második rész minden szempontból profibb – cselekményszövése letisztultabb, áramvonalasabb, koherensebb; látványra erősebb, humora sziporkázóbb és pergősebb, megjelent a korunk filmjeire jellemző önreflexivitás is (ez szintén érdekes kérdés: annyira kiégtünk volna, hogy már csak iróniával vagyunk képesek bevenni az ártatlanságot?).

Hiába sikerült jobban megírni a folytatást a komolyabb, sötétebb, nagyobb tétekkel bíró cselekményszövés épp a kicsit camp, kicsit giccses, könnyed atmoszféráját veszi el a világnak, tehát valahol pont a lényeg veszik el abban a procedúrában, ahogy a hollywoodi sebészek próbálták rekonstruálni az Átkozott boszorkák hangulatát, és egyben nem kilépni a sablonok közül. Nagyjából a két főszereplő arcával lehet ezt párhuzamba állítani – minden igyekezet ellenére nem lesz már, nem lehet ugyanolyan, mint egykor. Örömteli látni Bullockot és Kidmant, de az elég szomorú, hogy inkább merevednek viaszbábukká, mint, hogy elfogadják az öregedést. Az pedig még inkább az, hogy így valószínűleg több munkát kapnak, mint az alternatíva esetében, sőt, talán még ez a film sem készült volna el.

Ennek ellenére működik közöttük a kémia, és interakcióik azért képesek voltak megidézni valamit az eredeti bájából. Ez is az egyrészt-másrészt klasszikus esete: hasonlítanak saját magukra, de felmerül a kérdés, hogy harminc évvel idősebb karaktereknek nem kellett volna több jellemfejlődésen átesniük? Vagy ők is annak az áldozatai, hogy ismerős dolgot kapjunk? A film humorát nem akarom lebecsülni, mert több ízben képes volt megnevettetni. Tulajdonképpen az Átkozott boszorkák 2. egy tisztességes vígjáték, ami kicsivel több rokonságot mutat egy generikus vígjátékkal a Netflix alsó polcáról, mint a saját elődjével. Van tehát két filmünk, amely minőségben nagyon közel áll egymáshoz, a hibái mégsem lehetnének különbözőbbek. Mindenki döntse el magának, melyik áll közelebb hozzá.