A Splinter Cell: Deadwatch nem húz le még egy réteg bőrt Sam Fisher hullájáról – ez sokkal inkább egy korszak lezárása. Derek Kolstad legacyquel értelmezése a fedhetetlen hősök mítoszát bontja le, miközben Sam Fishert a saját múltjával szembesíti.

A hős mítosz

Egy olyan korban élünk, amikor az emberek áhítattal tekintenek az olyan archetípusú karakterekre, mint Joker, Walter White, Tyler Durden vagy éppen Jordan Belfort.

A filmművészet kezdeti időszakában a történetek középpontjában egy fedhetetlen erkölcsű hős állt. A régi amerikai westernekben például John Wayne figurái voltak ilyenek. Az által játszott karakterek egy fekete-fehér világképben a kikezdhetetlen, erkölcsös oldalt képviselték. A történetekben a rosszat a törvényen kívüliek – legtöbb esetben az indiánok –, míg a jót a telepes cowboyok testesítették meg. Ezek a filmek nem kérdőjelezték meg a telepesek azon tetteit, amit a közjó érdekében cselekedtek, és emellett a nézők is erkölcsi felhatalmazást adtak a főhősnek az ölésre.

Ezt az eszményképet bontotta le Hollywood újkori hősértelmezése: megjelentek az antihősök.
Az ilyen típusú karakterek esendőek, a döntéseik megkérdőjelezhetők, morális dilemmák gyötrik őket, és gyakran a társadalmi normákat áthágva az önbíráskodó igazságosztó képében jelennek meg. Ez a változás új színt hozott a filmművészetbe, hiszen az írók ezáltal összetettebb, emberibb karaktereket alkothattak.

Ennek ellenére az álomgyár még manapság is visszatér az erkölcsileg makulátlan, pátoszos hazafi eszményképéhez, mint azt tette Top Gun: Maverick esetében is, ami hasonlóan legacyquelként határozza meg magát. Ez a kettőség a történetmesélés szerves részét képezi, hogy a nézők azonosulni tudjanak a közvetített üzenettel. Az alkotók döntése melyik archetípust választják a történetük elmeséléséhez. Ez pedig mindenkor meghatározza az adott narratíva alakulását.

A múlt árnyai

Esetünkben Sam Fisher egy megosztott világ szülötte, modern hős, akit a geopolitikai intrikák és a Tom Clancy-féle kémthrillerek hívtak életre. A Tom Clancy’s Splinter Cell széria az Ubisoft fénykorában zászlóshajónak számított. A játék foglalkozott a világpolitika hatalmi játszmáival, és az ezekben bábként használt ügynökök erkölcsi döntéseivel is. Sam megtestesíti mindazt, amit általában Tom Clancy hősei. Az író regényeinek olyan főszereplői, mint Jack Ryan és John Clark mind rendelkeznek katonai és hírszerzési tapasztalattal.

Ezenfelül ők is hithű hazafiak, akik mindent feláldoznak az Egyesült Államok biztonságáért. A céljaik eléréséhez nem félnek morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hozni a nagyobb jó érdekében. Sam, mint karakter archetípus is hozzájuk közelít, ugyanis pragmatikus patrióta jellemmel van felruházva, a Third Echelon ügynökség kötelékébe tartozik, és az amerikai kormány nevében a sötétség leple alatt dönt hús-vér emberek sorsáról és háborúk alakulásáról.

A történet a közeljövőben játszódik, ahol Sam Fisher egy félreeső lengyel tanyán tölti nyugdíjas éveit. Egy váratlan telefonhívás azonban újra akcióba hívja, ezért kénytelen ismét felölteni kémruháját, és a tartozékként funkcionáló klasszikus éjjellátó szemüvegét.
Sam Fisher szerepében nem a megszokott szinkronhangját, Michael Ironside-ot halljuk, és nem is a 2013-as Blacklist játékban a karaktert megszólaltató Eric Johnson-t. A híres ügynök szerepét a tapasztalt és mély orgánumú Liev Schreiber (Ray Donovan, X-Men Origins: Wolverine) kapta meg, és kellően helyt is állt az amúgy túl nem könnyű szerepben.

A cselekmény szerkezete sokban emlékeztet a John Wick filmek alaphelyzetére, amiben egy harcedzett veterán visszatér a terepre. Sam mellett egy fiatal, elszánt ügynök, Zinnia McKenna jelenik meg, akit párja halála miatt fűt a bosszúvágy. Ez a mester és tanítvány viszony felidézi James Mangold 2017-es Loganjének dinamikáját is, ahol az új és a régi generáció gyásza, kiábrándultsága és a rendszerbe vetett hitének megrendülése állt a középpontban. Mindezek mellett Sam is rákényszerül, hogy szembenézzen a múlt sötét árnyaival.

A family business

A történetvezetés lineáris, és kevés meglepetést tartogat, de a jól koreografált akciójelenetek és a precíz kameramunka méltón mutatja be, hogy miért tartják akkora legendának Sam Fishert. Az animáció hozza a megszokott Netflix-mércét. Kiemelkedőnek nem nevezném, de bizonyos esetekben tud részletgazdag lenni.

A világbékét most egy nonprofit katonai vállalat veszélyezteti, melyet Sam keresztlánya, Diana Shetland vezet. A cég egy Xanadu Projekt nevű klímavédelmi reformmal próbálja tisztára mosni a múltját, ám a látszat csal, ugyanis a háttérben morálisan megkérdőjelezhető cselekedetekkel akarják elérni a céljukat, ami hozzásegíti őket a piacon való érvényesüléshez. Ez is megerősíti a nézőben azt, hogy a társadalom mennyire ki van szolgáltatva a nagyvállalati monopóliumoknak. Ezzel is reflektálva napjaink társadalmi jelenségeire. Elég csak megfigyelnünk azt, hogy az olyan corporate headeknek, mint Elon Musk, Jeff Bezos vagy Mark Zuckerberg milyen hatása van a közéletre és a politikára a médián keresztül.

Diana Shetland az örökségét felhasználva, egy utópista ügy mögé bújva, apjához hasonlóan a saját érdekeinek megfelelően akarja újraformálni a világot. Akárcsak a mai nagy tőkések, akiknek nem érdeke a klímaváltozás megoldása, inkább csak egy üzleti lehetőséget látnak benne. A kapitalista világ intézményesített képmutatása világít rá arra, hogy az emberi gyarlóság halhatatlan.

A morális iránytű

A nyolcrészes évad középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon helyesek voltak-e Sam tettei, amikor a nagyobb jó érdekében cselekedett? Sem Derek Kolstad, sem az írók nem foglalnak egyértelműen állást, de világossá teszik, hogy az idealizált hősök ideje lejárt. Mindkét oldal kész bepiszkolni a kezét a céljai érdekében, miközben a saját morális fölényét bizonygatja. Nincs happy end, csak a keserű piros pirula a Mátrixból. Ez adja a sorozat aktualitását, mivel a jelenlegi világunk is két alternatív valóságban hisz.

A patriotizmus álcája mögé bújnak az öltönyös farkasok, akik elhitetik a hazát rendületlenül szolgáló Sam Fisherrel, hogy amit tesz az a nemzet védelmét szolgálja. Ennek a nacionalista populizmusnak az elterjedését nézzük végig Európában és a modern demokrácia bölcsőjében az Egyesült Államokban is. Mindannyian egy nagyobb célt szolgálunk, amit titkon mindenki tud, de saját igazságokat gyártunk, és túllépünk az erkölcsi határok mezsgyéjén. Vakon követünk másokat, és megtesszük, amit megkövetelnek tőlünk.

Az élet spirálja

Sam pontosan ezt érzi, de tudja, hogy nincs kiszállás az ördögi körből. Kisebb kihágásokkal ugyan, de megteszi azt, amit a felettesei megkövetelnek tőle a küldetései során – még akkor is, ha ennek a legjobb barátja issza meg a levét. Derek Kostald adaptációja egy száraz esettanulmány, amely korunk égető társadalmi problémáiról nem mond újat, és nem von le konkluziót. Ebből következik, hogy a nézőt kételyek közt hagyja.

Sam Fisher felett eljárt az idő, de a világ, amiben létezett semmit sem változott, csak az ellenfelek fejlődtek. A morálisan megkérdőjelezhető döntések pedig az új generációt is kísértik. Ziannia példája is jól mutatja, hogy ebben a munkában a magány a legjobb barátod és a boldog élet csupán hiú ábránd.

A hírszerzésben a jó és a rossz közti határvonalak elmosódnak, ugyanis ha egy hatalomittas vezér megköveteli egy tett végrehajtását nemzeti érdekek címszó alatt, akkor nincs idő a morális dilemmákra. A parancsmegtagadás és önfejűség jelenthetne egyfajta kiutat ebből a spirálból, de végtére is mindig oda lyukadunk ki, hogy a háborúknak nincsenek győztesei csak vesztesei.

Ebben a kontextusban válik világossá az ember számára, hogy a modern mozgóképekben a jó és rossz hagyományos dichotómiája egyre inkább eltűnik. Ennek a dualitásnak a helyét az esendő, árnyalt modern hősök/antihősök veszik át, akik jobban tükrözik világunk valódi arcát. A Splinter Cell: Deathwatch nem teremt új műfaji sztenderdet, de egy kerek történetet mesél el. Bemutatja azt, hogy a hatalmat egykoron hűen szolgáló katonák hogyan ábrándulnak ki a világukból, és veszítik el rendszerbe vetett hitüket.