A Squid Game harmadik évada nem finomkodik: brutálisabb, sötétebb és nyomasztóbb, mint amit eddig láthattunk, mégis sikerül új érzelmi mélységeket felfedeznie. Miközben a halálos játékok visszatérnek, az alkotók ezúttal nemcsak a vérrel, hanem a karakterek múltjával, döntéseikkel és a bűntudattal is játszanak, gyakran fájdalmasan hatékonyan.

„Én már játszottam itt!”

Az évad több ponton is visszautal az első szezon mechanikájára: gyermekkori játékok, ismerős terek, és a jól bevált „egymás ellen – önmagunk ellen” dinamikák ismét színpadra kerülnek. Ám az új játékok, mint a pokolian feszültséggel teli „bújócska” vagy az életveszélyes „labirintus”, nemcsak kreatívabbak, de jóval személyesebbek is. Itt már nem elég ügyesnek lenni, túlélni csak az tud, aki szembe mer nézni saját múltjával.

Az író ezúttal még határozottabban dönt úgy, hogy nem akarja megismételni önmagát. Az első évad társadalmi allegóriája után a harmadik szezon inkább belső pokoljárás: mit kezd az ember a túlélés bűntudatával? Hol a határ kegyetlenség és önvédelem között? Megsúgom, hogy itt ezt már bőven átlépjük. Mindenesetre jó látni, ahogy a sorozat visszaér a gyökereihez és visszaköszön az első évad szelleme Gi-hun zendülése után.

Érzelmek kockajátéka

A karakterek ismét az évad legnagyobb erősségei. A visszatérő Gi-hun alakítása még sötétebb tónusú, és végig ott lebeg körülötte a kérdés: meddig lehet elbújni a döntések következményei elől? Az új szereplők közül különösen emlékezetes Hyun-ju, valamint a nagymamáját segítő fiatal fiú párosa, akiket már az előző évadból is ismerünk és akár szerethetünk, mindketten érzelmi motorjai lesznek a sorozatnak.

A színészi játékra nem lehet panasz: a főbb szereplők magabiztosan hozzák az elvárt drámai szintet, a mellékszereplők pedig meglepően erős pillanatokat kapnak és nem csak egy háttérben történő halálnak érződik szerepük. Nem csak a látvány, hanem a gesztusok és pillantások is beszélnek és nem egyszer jobban, mint a dialógusok.

Romlás és káosz

Bár az évad sokat nyer a mélyebb karakterábrázolással, a szerkezet néha túlterheltté válik. Több szál párhuzamos futása, olykor elnyújtja az epizódokat, és nem mindig világos, mihez akar kezdeni velük a történet. A nyomozó kutatását a sziget után úgy vélem továbbra is szükségtelenül hosszúra nyújtották. A VIP-karakterek továbbra is gyenge pontjai a szériának: jeleneteik inkább nevetségesek, mint ijesztőek.

A tempó emiatt ingadozó, akadnak epizódok, amelyeknél a feszültség kitart, máskor viszont túl hosszúnak tűnnek a játékmentes, filozofálgató részek. Volt rá példa, hogy az izgalom tetőfokán ért véget a rész, így nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el a következőt, de a következő epizód olyan vontatottan indult, hogy ki tudtam kapcsolni. Legalább időben aludtam. A szezon ugyanakkor végig egyre sötétebb tónusra vált: nincs remény, nincs megváltás, csak döntések és azok árnyéka.

Összegzés

A Squid Game harmadik évada nem a könnyű szórakozás terepe. Ez már nem csak a társadalmi szatíra terepasztala, ez a végső megmérettetés az emberség határán. Bár nem hibátlan, és néha elveszik a saját ambícióiban, mégis sikerül valami olyasmit elérnie, amit kevés sorozat tud: hogy ne csak nézzük, hanem érezzük is a túlélés terhét. A sorozat mindhárom évadát együtt nézve sokat töprenghetünk magunkon és a minket körül ölelő világon. Rengeteget tanulhatunk a szereplők gyarló, emberi hibáiból, amit felhasználhatunk arra, hogy jobbak legyünk magunkhoz és embertársainkhoz. Így együtt a három évad abszolút kötelező és a sorozattörténelem valamint a jelen kor popkultúrájának megkérdőjelezhetetlen sarokpontja. Csak ajánlani tudom.