Nehéz időket élünk, tele különböző válságokkal, a fajok tömeges pusztulásától az olvasás, mint hobbi eltűnéséig a digitalizált világban. Vajon ezek a jelenségek összefüggenek egymással? És, ha igen, milyen mértékben? Közhely, hogy a művészet, jelen esetben a filmművészet reflexió az alkotó megélt valóságára, legyen szó a személyes élményeiről, vagy az adott korszak uralkodó filozófiai, politikai nézeteiről, a mindennapi ember gondolatairól és problémáiról. No persze ott vannak az olyan egységsugarú műfajok, mint a történelmi film és az életrajzi film, melyek funkciójukat tekintve dokumentaristák kell legyenek. Amire én gondoltam, hogy a Függetlenség napja vagy az Élősködők visszatükrözik azt a korszakot, amiben születtek: a hidegháború lezártát követő abbéli reményt, hogy a bolygó nemzetei az egymással való viaskodás korszakát végleg lezárván közös célokért küzdenek és a jövő mindenki számára hasonló lesz; illetve, hogy ez a jelenné vált közös jövő kifulladt, és élhetetlen, sőt, igazságtalan társadalmi viszonyokat eredményezett.

A film a való világ lenyomata, Platón barlanghasonlatából kiindulva úgy is fogalmazhatnék, hogy a fizikai világunk valóságának igazsága a művészetben testesül meg. Ari Aster, a 2010-es évek egyik legtehetségesebb debütáló rendezője negyedik filmjével, az Eddingtonnal belevájta a körmeit Amerika fájó sebhelyeibe, azzal a nem burkolt célzattal, hogy egy esszenciális kordokumentumot hozzon létre, egy olyan filmet, amit harminc év múlva is levesznek a polcról – amennyiben kiváncsiak annak igazságára, hogyan szabdalta szét a társadalmakat az elmúlt évtizedben szárba szökkenő digitális kapitalizmus (aminek én örülök a legjobban, hogy ez a tanulság nincs a néző szájába rágva, de a jelek végigkivetik a két órás játékidőt). Vagy, hogy egyáltalán a probléma megnevezéséig eljussanak. Ez Aster első olyan filmje, mely közelről és távolról sem horror (ha visszatekintünk eddigi pályájára, minden filmjével távolabb kerültünk a zsáner vegytiszta alakjától), de rendezői karakterét mutatja, hogy így is egy magához hű, kezének nyomát magán viselő művet tett le az asztalra. Az Eddington a western, a dráma és a szatíra jellemzőit magán viselő műfaji egyveleg.

Az Eddington boncasztalán a névadó elképzelt kisváros áll. A polgármester, Ted García (Pedro Pascal) a koronavírus-járvány elején járva kötelezővé teszi a maszk használatát a közösségi terekben. A seriffnek ez nem tetszik, Joe Cross (Joaquin Phoenix) sérelmezi a maszkviselést, ezért bejelenti, hogy elindul a regnáló polgármester ellen a következő választáson. Főbb szerepekben ott van még a seriff összesküvés-hívő felesége (Emma Stone), és a hasonlóan éleslátó anyja (Deirdre O’Connell). Ez az alaphelyzet, a cselekményt azonban katalizálja egy a városban megépítésre váró adatközpont, ami munkahelyekkel és jóléttel csábítgatja a kisváros lakóit, és a polgármester egyik fő újraválasztási projektje. Megjelenik továbbá az időközben a nagyvárosokban elhatapódzó BLM-tüntetéssorozat, melynek hatásai egyre inkább beszűrődnek a városba, és új törésvonalakat képez a helyi lakosság körében.

Ebből a kis premisszából is látszik, hogy Aster ezúttal sem retten meg a tabunak tekintett témáktól. Az Eddington egyébként beleiilik azon filmek sorozatába, melyek ilyen-olyan módon foglalkoznak a társadalom dezintegrációjával (Polgárháború, Távol a világtól, hogy csak két merőben eltérő példát felhozzak) ami egy új trendnek tekinthető, és önmagában árulkodik (elsősorban) az amerikai társadalom magába vetett hitének válságáról, a közös célok, értékek és kötelékek lassú felbomlásáról. Elmúltak azok az idők, amikor a gonosz kívülről érkezett, amikor a zsarnoki ellen való küzdelem testvériséggé kovácsolta a nemzet fiait és lányait. Az Eddington egy olyan korra való reflexió, amikor a gonoszt egymásban látjuk, a zsarnok pedig észrevétlenül fonja körénk a hálóját, kihasználva a megosztottság okozta bénult tehetetlenséget.

Aster csokorba szedett jelenségeket, jellemző élethelyzetet, jól ismert archetípusokat, és egy koherens filmmé gyúrta őket össze. A távolról jövő dolgokkal gyanakvó, paranoiás kisvárosi sheriff és összeesküvés-hívő édesanyja, a liberális, latino polgármester, a BLM-tüntetések mögé felsorakozó fehér középosztálybeli fiatal nők, a minderről csak mérsékelten érdeklődő hajléktalan mind egy mikrokozmosz jellemző figurái. A film erénye továbbá, hogy nem érdekelt a társadalmi lövészárkok további mélyítésében. Aster harsány, abszurd humora a film egészének a sajátja, és egyik felet sem kíméli – úgy, hogy mindeközben szánjuk őket és képesek vagyunk azonosulni ezekkel a gyarló figurákkal, mert tudjuk, hogy az őket mozgató motivációk nemesek vagy csupán mélyen emberiek, és ezeket az alapvető érzéseket aknázzák ki az arra illetékes héják. Mind közvetetten, a közösségi média tovagyűrűző hatásának köszönhetően, mind közvetlenül, a közösség tagjait tudatosan egymás ellen fordítva, tisztán tőkés érdekek végett. Aki ismeri Aster munkásságát, az nem számíthat pozitív végkifejletre; jómagam sem árulok el nagy spoilert azzal, hogy ez nem a legkisebb parasztfiú népmeséje az amerikai álomról, sokkal inkább az álom antitéziséről van szó. Ha kétségeid vannak ezzel kapcsolatban, gondolj csak bele, mi lett az Eddington hajléktalanjának sorsa, és ezzel milyen hullámokat vert.