Az 1. részben szót ejtettem arról, hogy hazánkban manapság már csak elvétve találkozni hóval – minek sem örülök jobban, mint, hogy az idei téli szezon gyönyörűen rám cáfolt. Hosszú évek óta először volt egy olyan telünk, amilyennek a klímánk és az élővilágunk fennmaradása érdekében mindig lennie kellene. Habár a közérzetünkre ez jól hathat, sajnos hosszútávon a pár évenként jelentkező kemény telek nem tudják megállítani a talaj kiszáradását. Az, hogy Magyarország a vizek országa, mai napig ismételt közhely, azonban szembe kell néznünk a ténnyel, hogy ezt a státuszunkat folyamatosan veszítjük el, sőt, a magyar táj és vizeink már most is felismerhetetlenek egykori önmagukhoz képest.

Ezekről a témákról és tágabban a hazai, főleg vadvízi természeti kincseinkről szólnak az elmúlt évtizedben a Vad Víz Stúdió dokumentumfilmjei, melyeknek többsége a YouTube-on elérhető (amellett, hogy számos nagy sikerű külföldi produkcióban is szerepet vállaltak). Ez úgynevezett közhasznú munka, és a Vad Víz hiánypótló tevékenységet végez az egyszerre edukáló, szórakoztató és lélegzetelállítóan látványos filmjeikkel.

VAD VÍZ: AQUA HUNGARICA (2021)

A műhely első filmje egy kevésbé tematikus alkotás, no persze, ha a magyar vizes élőhelyek bemutatása önmagában nem számít annak. A gyönyörűen fényképezett filmben leginkább az a kuriózum, hogy mennyi olyan izgalmas helyszínt mutat be, ami az emberek közelsége ellenére képes volt egy sajátos, vízi ökoszisztémát kialakítani – betekintést nyerünk például a Városligeti-tónál telelő dankasirályok életébe, akik maradásában nagy szerepet játszik a tóba (Mexikóból) telepített fogaspontyok általi táplálékbőség; de nagyon különleges a Hévízi-tóban kialakult, egyedülálló trópusi fauna.

Persze, ennek megvannak a maga hátulütői, és a dokumentumfilmben visszatérő téma az invazív fajok őshonos faunát fenyegető szerepe. Feltűnnek a filmben olyan sztárok is, mint az emberi tevékenységre és éghajlatváltozásra messzemenőkig kényes foltos szalamandra, Aggtelek jelképe, illetve a hazánkba az utóbbi évtizedben visszatelepült és elterjedt aranysakál (egyéb nevein nádi farkas, vagy a még népiesebb toportyán). Emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak és gerinctelen fajok, illetve növények együttélésének kényes egyensúlyán múlik páratlan vízi paradicsomaink megmaradása. A Vad Víz: Aqua Hungarica a mai Magyarország vízi világának lenyomata: azt mutatja meg, hogyan él tovább – gyakran már ember által formált környezetben – a rendkívül gazdag hazai vízi biodiverzitás, miközben az invazív fajok és a klímaváltozás egyre erősebben alakítják az ökoszisztémák törékeny egyensúlyát.

MÚLT ÉS JELEN: VIZEINK AZ EMBER KEZÉBEN (2022)

Magyarország, mely egykor az árterek, folyók és mocsaras lápok országa volt, mára felismerhetetlenségig megváltozott. Ennek a változásnak számos módja és célzata volt, folyószabályozások, lecsapolások történtek a mezőgazdasági tevékenység kiterjesztése és az árvízvédelem érdekében. A mocsarak helyére halastavak kerültek, az árterek helyén pedig ma szikes puszták foglalnak helyet.

A Múlt és jelen arra mutat példákat az országon keresztül, hogyan rajzolta át az emberi tevékenység a vizes élőhelyeket – és míg az eredeti formájában megmaradt ökoszisztémák már szinte alig fellelhetők, az általunk mesterségesen létrehozott élőhelyeken nagy fajgazdagsággal virágzik az élet. Ilyen élőhelyek a bányatavaink, a Hortobágy halastavai, a Kis-Balaton vagy a Tisza-tó, a vízimadarak legnagyobb hazai paradicsoma (száznál is több faj otthona).

Akárhogy is történt a múltban, ma ezen hatalmas biodiverzitással rendelkező élőhelyek (különösen a madarak kedvelői számára) megóvása nagyon fontos feladatunk. A filmben olyan fajok bukkannak fel, mint a rejtőzködő vörös gém, az európai összehasonlításban népes hazai állománnyal rendelkező kanalasgém, a látványos átvonuló daru és számos impozáns vízi és vízparti madárfajunk. Sőt, pillantást vethetünk édesvízi medúzáinkra is, akik további terjedésének a klímaváltozás nagyon kedvező feltételeket teremt. A Múlt és jelen paradox helyzetet mutat be: mesterséges élőhelyeink egyszerre hordozzák a veszteség emlékét és jelentik a megmaradt természeti gazdagság utolsó menedékeit.

REJTETT VILÁG: A VADVIZEK TÖRTÉNETE

A stúdió harmadik filmje, egyben a trilógia harmadik etapja azokra az eltűnőben lévő, eredeti formájában megőrzött életközösségekre és fajokra helyezi a hangsúlyt, melyek mára kuriózumnak számítanak a Kárpát-medence egyedülálló bioszférájában. Hazánk egykori arca tárul a szemünk elé ebben a filmben – az a korszak, amikor a folyók szabadon kanyarogtak, hatalmas ártereket tápláltak, és a mocsarak, lápok, morotvák összefüggő, élő hálózatot alkottak. A film gyönyörű felvételeken keresztül mutatja be, miként alakították ezek a vad vizek a tájat, az élővilágot és közvetve az emberi kultúrát is, évszázadokon át biztosítva rendkívüli fajgazdagságot és ökológiai stabilitást.

No és persze előtérbe kerülnek azok az állatfajok, melyek legnagyobb vesztesei a mocsarak és lápok eltűnésének, valamint az invazív halfajok feltűnésének – ilyen a film plakátján is szereplő lápi póc, őshonos halfaunánk legemblematikusabb és sajnos egyik legveszélyeztettebb alakja. A másik veszélyeztetett fajunk, a réti csík szintén a szabályozások és lecsapolások áldozata, melyhez egykor egy külön foglalkozás, a csíkászat társult. E két faj alkalmazkodott legjobban a mocsarak oxigénszegény világához – a réti csík például képes légköri levegőt is felvenni – ez az adaptáció azonban szépen lassan szerepét veszti a természeti környezetünkben. Két olyan ikonról van szó, melyek fennmaradását a vizes élőhelyek eltűnése és feldarabolódása hosszú távon veszélyezteti.