Tizenöt esztendővel ezelőtt a Disney még egészen mást képviselt film stúdióként, mint manapság. Ebben nyilvánvaló módon közrejátszott az is, hogy a cégnek ekkortájt nem voltak a tulajdonában olyan szellemi tulajdonok, mint a Marvel, a Star Wars, vagy akár a teljes 20th Century Fox könyvtára. Az egeres cég csak azzal tudott főzni, ami a rendelkezésére állt, azonban ez a helyzet rákényszerítette a döntéshozókat arra, hogy merjenek nagyot álmodni. Sőt, ha épp arról van szó, ne féljenek új életet lehelni egy közel harminc éve parkoló pályára állított franchise-ba.

Az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása egy igazi technológiai mérföldkőnek számított a maga korában. Hiszen a komputeranimáció ekkoriban még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy a Tron forradalmi alkotásnak számított azzal, hogy a film jelentős része egy digitális effektusok által létrehozott, mesterséges világban játszódott. A közel harminc évvel később bemutatkozó sci-fi folytatása a Tron: Örökség 2010-es premierjét így hát kifejezetten nagy érdeklődés övezte, mivel a film marketingje az önmagában látványos előzetesekben csak nagyon minimálisan utalt vissza a 82-es elődre és inkább arra igyekeztek hangsúlyt fektetni, hogy az Örökség nem csak egy üres jól hangzó frázis, hanem valóban többlet jelentéssel bír.

Joseph Kosinski (Top Gun: Maverick, F1) rendező, akinek ez volt a rendezői debütálása pedig tényleg nem okozott csalódást. Az Örökség minden egyes beállításából érezni lehetett, hogy Kosinski nem egyszerűen imádja az alapanyagot, de pontosan érti is, hogyan kell azt tovább gondolni, elmélyíteni. Közben arról sem feledkezik meg, hogy tisztességesen igyekezzen átadni a stafétát a következő generáció számára. A mai napig szemkápráztató hideg színekkel dolgozó látvány, az akciójelenetek dinamikája, a Daft Punk bőr alá kúszó zenéje és Jeff Bridges kettős alakítása mind-mind egy olyan, az idő próbáját kiálló blockbustert eredményeztek, amihez hasonlót manapság már igen ritkán találni a stúdiók portfóliójában.  

A Tron: Örökség márpedig annak idején egész szép summát, a százhetven milliós költségvetésére négyszáz milliót kalapozott össze világszerte, ám ez annak idején hiába számított tisztes eredménynek, a Disneynél mégsem szavaztak zöld utat a folytatásnak. Kosinski-ék ennek ellenére konkrét tervekkel, szkripttel, és egy újabb nagyszabású koncepcióval álltak elő, melyben ezúttal nem az ember látogatta volna meg a programok világát, hanem azok jöttek volna át a miénkbe. Az eredetileg Tron: Ascension (Felemelkedés) címen futó projekt aztán hosszú időre a fiókba került, így kellett eltelnie majdnem egy bő évtizednek ahhoz, hogy Jared Leto felkarolja azt és Tron: Ares néven végül némi produceri kredittel és a főszereppel a háta mögött leszállítsa nekünk. 

Csak hát a legutolsó Tron mozi óta is eltelt másfél évtized, a moziba járó közönség szokásai, az ipar, a technológia és a mesterséges intelligencia, na meg a videojáték ipar is teljesen a feje tetejére állt ezen idő alatt. Így élt bennem a gyanú, vajon az Ares azon kívül hogy képes lesz e tovább vinni az Örökségben felvetett kérdéseket, vajon érdemben tud-e majd reflektálni mindarra ami éppen a mi világunkban zajlik. A válasz legalább annyira felemás, mint maga az Ares. Ez a mozi ugyanis annyi időt töltött a fiók legmélyén, hogy nem csodálom amiért az írók inkább kihajították az eredeti koncepció egy jelentős hányadát a kukába, hogy aztán inkább írjanak valami teljesen újat helyette. Látunk már ilyet nem egyszer Hollywoodban, azonban a végtermék csak kevés esetben tudott felülkerekedni mindazon, amit az új kreatív gárda képes volt kiizzadni magából.

Az Ares ugyanis rögtön a bevezetőjében igyekszik zárójelbe tenni, illetve magyarázatot adni mindazokra a felvetett kérdéseinkre, ami esetleg az Örökség óta motoszkált bennünk. Olcsó forgatókönyvírói húzás ez, melyet még meg is bocsátana az ember, amennyiben az ezután következő úgy cirka két órás játékidő alatt valóban azt érezné, hogy nem nézik totálisan hülyének. Mert nincs mit szépíteni rajta, a legutolsó Karib-tenger kalózai mozit is dirigáló Joachim Rønning mindent megtesz azért, hogy a lehető legfantáziátlanabb módon vigye tovább a Tron-filmek örökségét. Pedig a koncepció, miszerint ezúttal a programok jönnek el hozzánk és nem fordítva, az előzetesek alapján biztató és nem kevésbé látványos, sőt konkrét világvégével kecsegtető ígérete adott némi reményt arra, hogy ha az Ares nem is lesz jó film, viszont legalább látványban és pusztítás pornóban azért rendesen odateszi majd magát. 

Hiába ugyanis az IMAX vászon amelyen lehetőségem nyílt megtekinteni a Tron: Ares-t, az még a lehető legjobb indulattal nézve is igazából csak egy teljesen átlagos, modern, mezei, Disney blockbuster. A túlszaturált színek, amik tökéletes ellentétben állnak azzal, ami az Örökséget jellemezte, jelen esetben képezhetne önálló identitást a mozinak, ám Rønning rendezésében erre sajnos nem sok esély adódik. Ekkor persze jöhetnék azzal, hogy a címszereplő Arest játszó Jared Leto menti a helyzetet, de vele is igazából az a legnagyobb gond, hogy olyan sótlan, unalmas, nem egyszer látott messiás komplexussal túlfűtött figurát hoz, amivel nem hogy azonosulni nehéz, de még csak nem is szórakoztató. 

Mentségére szóljon Leto-nak, ez már nem az első olyan szerepe az utóbbi pár esztendőből, ahol megpróbált fekáliából várat építeni, viszont van az a szint, ahol hiába a tehetség, el kell engedni az egészet és csak úszni az árral. Persze az igazi kegyelemdöfést nem is igazán Leto, hanem szegény Evan Peters és Gillian Anderson karaktereinek anya-fia párosa kapták, akik érthetetlen módon, de talán az egész projekt két valóban érdemi motivációkkal, na meg traumákkal megáldott figuráját hozták le. A forgatókönyv viszont az ő esetükben sem tudott vagy szeretett volna sokkal mélyebbre menni a kötelező köröknél, ami azért is nagy kár, mivel jó lett volna végre közelebbről, alaposabban is megismerni mindazon világnézetbéli különbségeket, amelyek a Dillingereket már a kezdetek óta szembe állították Flynnel és később az Encommal. 

Rønning középszerű rendezésének legnagyobb bűnére mégis egészen a játékidő nagyjából utolsó harmadáig kellett várni, ahol az öreg, de még mindig kirobbanó formában lévő Jeff Bridges ismét visszatért Kevin Flynnként, hogy egy nagyon rövid, ámde annál jelentőségteljesebb jelenetben amolyan öreg mesterként iránymutatást adjon Leto Aresának. Nem túlzok, amikor  azt mondom, hogy ez a jelenetsor magasan az Ares talán legjobban megkomponált pillanatai közé tartozott, mely végre érzelmileg is szeretett volna behúzni. Csak hogy végső soron ezt is sikerült megzavarni egy teljesen felesleges akció szekvencia közbe vágásával, amihez már a Nine Inch Nails egyébként is nem túl emlékezetes zenei anyaga sem tudott érdemben hozzáadni. 

Rendkívül csalódott vagyok a Tron: Ares miatt, ugyanis a kissé megkésett folytatás erősen megkérdőjelezhető minősége valószínűleg a bevételeken is alaposan meglátszik majd. Ha pedig az Ares megbukik a kasszáknál, akkor erős a gyanúm hogy a Tron franchise ismét ki tudja ezúttal milyen hosszú pihenőre vonul majd a Disney egyik régen elfeledett pincéjébe, ahonnan ezúttal is éppen hogy csak sikerült megszöknie. És azt is csak Jared Leto nagyvonalú közreműködésének köszönhetően.