Sorozat

A vállalat fogvatartja a lelkemet – Severance 1. évad kritika

Különválás: főnév. Annak az eljárásnak a megnevezése, ami során az alanynak saját felelősségének tudatában, egy agyba ültetett chip segítségével lényegében ketté választják az emlékeit. Ennek során két külön személyként kell kezelni, egy kintiként aki eddig is volt, és egy bentiként aki a Lumonnál dolgozik. A dolog érdekessége, hogy az eljárás következtében bár egy emberről beszélünk, azok mégsem tudnak semmit a másikról. Felesleges őket arra kérni, hogy meséljenek a kintijükről vagy mondják el mit dolgoznak, erre ők ugyanis képtelenek.

Home office felturbózva

Mondanom sem kell, hogy érdekes felütéssel kezd az AppleTV+ legújabb sorozata, a Severance. Ahogy a bevezetőben is olvashattátok, ebben a történetben az emberek egy olyan világban élnek, ahol a dolgozók dönthetnek úgy hogy a különválás során egy dolgozó és egy hétköznapi emberként éljenek. Ez sokaknak érdekes lehet, sőt a munkáltatóknak egyenesen felcsillanhat a szemük. Hiszen melyik nagy cég ne szeretné elérni azt, hogy a munkások tényleg függetlenedjenek otthoni életüktől és csak annak éljenek amit náluk csinálnak. Nincsenek megtört dolgozók, egyetlen gond és probléma se szivárog be a melóba, így csak a feladatukra koncentrálnak és a termelés is sokkal hatékonyabb.

Már csak azért is érdekes, hogy ez a sorozat most látott napvilágot mivel egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy bizonyos országokban vagy cégeknél bevezették a négy napos munkahetet. Ezzel pedig a produktivitás és a dolgozók kedve is sokkal jobb lett. Ugyanakkor azoknak is ismerős lehet ez a felütés, akik a koronavírus miatt korábban vagy akár jelenleg is home officeban dolgoznak. Bár ők tudatában vannak mindennek, mégis egy helyre fókuszálódik a munkájuk és a szabadidejük is. Ben Stillerék pedig úgy gondolták, hogy ezt a témát választják sorozatuk alapjául, de azért jócskán tettek hozzá, hogy egy igazán egyedi alkotást tegyenek le az asztalra.

A munkahely mindenek előtt

A történet szerint Markék osztályvezetőjét, Petey-t éppen elbocsátották a Lumontól így ő veszi át barátja és egyben elődje feladatait. Helly megjelenése mégis felkavarja az addig átlagosnak tűnő munkahely életét. Egészen új munkatársuk megjelenéséig teljesen átlagos napokat tudhatnak maguk mögött. Hogy mit kell csinálniuk? Markék az úgynevezett makróadat-finomítók, akik egy régi számítógépen különböző számhalmazokat szortíroznak, bár ők sem tudják hogy ennek pontosan mi értelme van. Helly viszont nem hajlandó beletörődni abba, hogy rabszolgaként kezelik és még csak meg sem tud szökni új munkahelyéről. Több csel és kísérlet után másnap ő is a Mark, Dylan és Irving által alkotott négyessel tisztítja a rejtélyes adatokat.

A Lumon ugyanis egy olyan gigavállalat ami lényegében saját szabályok tömkelegével és egy bibliához hasonló, az epizódok során többször is idézett kézikönyvvel rendelkezik. Itt ha rossz fát tettél a tűzre, akkor pihenő szobába küldenek, ahol addig kell felmondanod egy előre megírt szöveget, amíg meg nem bánod azt, amit tettél. Ha sikeres vagy kisebb ajándékokat kapsz, de dinnye bár és gofriparty is jár az legeredményesebb dolgozónak. Innen megpattani pedig tényleg egyenlő a lehetetlennel, de vannak rá különféle módok, hogy hőseink adott időre megszabadulhassank a Lumon szorításából. Bizarrnak tűnik ugye? És még éppen csak a felszínt kapargatom, mert a spoilerek akkorát ütnének hogy tényleg könnyedén elronthatják az élményt. Az utolsó két epizód olyan pofátlan cliffhangerrel ér véget, hogy kérdés sem férhetett a következő szezonhoz.

A karakterek szerves részei a szorinak és nem csak biodíszletként vannak jelen. De ehhez kellettek is olyan színészek, mint a már-már fájdalmasan átlagos Mark (Adam Scott), a zöldfülű Helly (Britt Lower) aki tényleg bármire képes, hogy a mindent megoldjon, a munkáját szerető, örök szkeptikus Dylan (Zach Cherry) és két lábon járó kézikönyv Irving (John Turturro) is. De láthatjuk még Patricia Arquette, a sokszor szokatlanul nyugodt vagy éppen őrjöngő Harmony-ját vagy Tramell Tillman Mr. Milchick-jét, aki egy minden lében kanál, örök mosolygós, ám a felszín alatt őrült irodavezető. Ők alkotják a Severance magját és általuk ismerjük meg azt a világot, amiben az elszórt rejtélyek során valami igazán nagyot robban az évadzáró.

A zene és az opening kombója mellé még kapunk egy bámulatos fényképezést is, ami tényleg felteszi az i-re a pontot. Ilyen rideg és minimalista irodákat és folyosókat ritkán látunk, de a kinti téli világ se sokkal kellemesebb. A Severance egy lassan csordogáló kávé, tej és cukor nélkül, ami tényleg az évad végére üt be igazán. Türelmet követel a nézőtől, de aki szereti az ilyen történeteket az nem fog csalódni. Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor valahol a Truman Show Lost között helyezkedik el. Fokozatosan adagolja a misztikumot, aminek csak egy kis részére kapunk választ. Egyedi ötleteivel már most az átlag fölé helyezhetjük, de gyanítom hogy pár évad múlva még jobban közszájon fog forogni. Mi pedig csak reménykedhetünk benne, hogy a mi világunkban elkerülhetjük az emlékeink szétválasztását.