A Flash forgatása közben Dominic Purcell és Wentworth Miller arról cseverésztek, hogy milyen volt a négy évadon át tartó közös munkájuk a kultsorozattá vált Prison Break (A szökés) alatt, és arról, hogy milyen sikeres utóélete van, hisz a mai napig nagyon sokan nézik az újravetítéseket. Ekkor ötlött fel bennük, hogy esetleg folytatni kellene a történetet, majd el is mentek a FOX-hoz, hogy eléjük tárják az ötletüket. A csatorna pedig vevő volt rá.
A Netflix Marvel-sorozatai közül talán az Iron Fist volt az, amit a legkevésbé vártam. A képregényekben is elég közömbös számomra a karakter, ráadásul az előzetesek nem pörgettek fel a startra. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő már első látásra kimondottan antipatikus volt a számomra.
Az utóbbi időben igyekszem egyre több filmet bevizsgálni azok közül, amiket jelölnek a Golden Globe vagy az Oscar keretein belül, esetleg díjat is nyertek már. Nem mintha ez lenne a mérce, mert tömegével fut az ember olyan alkotásokba, amiket nem említenek ezeken a díjátadókon, mégis nagyszerűek. Ugyanakkor úgy néz ki, az utóbbi időben mindig találok kedvencet, vagy olyat, amire megéri szánni az időt. Ott van például a Wiphlash, ami az egyik kedvencem lett. Nem is véletlen egyébként, hogy megnéztem a La La Land című filmjét, ami szó szerint tarolt a Globe-on (semmi nem nyert eddig ennyi szobrot). Persze mindig le vagyok maradva mindennel, de örömmel vállaltam, hogy írok a Manchester by the Sea-ről, amúgy is rajta volt a listámon. Mondjuk velem könnyű dolguk van, mert olyan pali vagyok, aki inkább néz meg egy drámát, mint a huszadik démonos horrort. Oké, nem is nagyon nézek horrort, démonosat is nagyon elvétve.
Őszintén megmondom, kicsit szkeptikus vagyok azokkal a sorozatokkal, filmekkel, amik egy nagy név farvizén akarnak felevezni. Ezért, mikor meghallottam a Halálos fegyver sorozatba átültetését, már hangosan anyáztam a monitor előtt. Ez nyilván rosszul érint, már csak azért is, mert nagyon szerettem az összes filmet, és szeretem a mai napig. Ettől függetlenül persze eldöntöttem, hogy belenézek, már csak azért is, hogy utána legyen mit szidni a celluloid gyár ötlettelenségén.
Mikor egy szintén Sherlock rajongó cimborám megírta tegnapelőtt, hogy itt az új évad, akkor kaptam csak észbe, hogy valóban. Teljesen el is felejtkeztem a sorozatról, lévén a kimondhatatlan nevű Cumberbatch éppen képregény adaptációban tetszeleg, társa, Martin Freeman pedig… szintén. Aztán a lelkesedésem is letörték, mikor közölte, hogy a neten rosszakat írnak az évadnyitóról. Persze én úgy mentem neki, hogy majd úgy is jól szórakozom, nem lehet minden mese és csillogás. Spoileres leszek.
A nyáron napvilágot látott Inside nevű játékról egészen addig egy szót se hallottam, amíg egy barátom nem ajánlotta, hogy márpedig próbáljam ki, lehetőleg minél hamarabb. Ezután rákerestem a neten egy gameplay videóra, elmentettem, és elláttam a „ha lesz rá időm” címkével. Tudjuk milyen dolog ez, az ember azt is elfelejti, hogy találkozott azzal a valamivel, amit elmentett, felírt, jegyzetelt, vagy festékkel felfestett a szoba falára, hogy ne felejtse el. Úgy is elfelejti. Nem túl nagy spoiler leírni, a cikk léte is jelzi, aztán hetekkel később lett rá időm. Ez előtt semmit sem tudtam a Playdead stúdió játékáról, még annyit se, hogy ők készítették a Limbo nevű játékot. Most jelezném, hogy a két játék közt csak tematikailag és vizuálisan van kapcsolat, a Limbo ismerete nélkül is neki lehet feszülni játszani. De megéri?
Azt mondták neki, hogy csukja be a szemét, mert meg fogják ölni. 1993 egyik hűvös estéjén Paul Dini hazafelé tart. A húszas éveiben járó férfi, aki éppen a nagysikerű Batman animációs sorozaton dolgozik, egy randevúról tart hazafelé, mikor feltűnik előtte két férfi. Elsőre csak viccelődnek vele, majd ütni kezdik. Bár az író azt hiszi, vége az életének, miután elveszik az értékeit, a két férfi brutálisan megverve, vérben fagyva, sokkos állapotban a földön hagyja őt. Ez inspirálja évek múlva, hogy megírja a történetét.
Az már biztosan látszik, hogy a szuperhős műfajon belül a Netflix valami teljesen egyedit művel. Noha még csak három elérhető sorozatról beszélhetünk, ami a kezük munkáját dicséri, és a Luke Cage azok közül is különös színfoltot képvisel.
Luke Cage karakterében legalább akkora potenciál van, mint amennyire érdektelen is lehet sokak számára. Elvégre is nincsenek látványos akrobatikus mozdulatok, sztreccs gatya, meg menő álarc. A fickó nem hord jelmezt, és nem lő tüzes gömböket a kezéből. Ennek köszönhetően persze nehezebb is vele dolgozni egy írónak. Jóval emberközelibb hősről beszélünk, mind személyiség, mind történetek terén. Ezért is volt érdekes látni, hogy milyen sztorit kanyarítanak neki.
A Suits évadkezdésénél felvillant pár olyan jel, ami leadta a vészjelzést a sorozattal kapcsolatban. Úgy próbáltam megmenteni ezzel a sorozattal a kapcsolatom, hogy egy párterápiás kezelés ehhez képest fityfene. Volt értelme melegen tartani a levest?
