Nyár közepe van. Az évnek ebben a részében hatalmas erdőtüzek, áradások, aszályok és egyéb környezeti anomáliák rázzák meg a világ közvéleményét. Ilyenkor mindenki a fejéhez kap, eltöpreng, hogy vajon hová vezet ez, lehet-e még tíz év múlva Görögországba menni júliusban nyaralni? Meddig terem meg a barack, a málna vagy a szeder idehaza? Gyerekeink és unokáink generációi látnak még havat a Kárpát-medencében? Aztán a tikkasztő hőség elmúlik, és vele együtt a nyugtalanító kérdések is tovaszállnak. A problémák persze maradnak, de amikor nem érezzük ezek megoldásának vagy mérséklésének égető szükségszerűségét, könnyű megfeledkezni róluk. Szerencse, hogy a természetfilmek atyja, a 99 évét betöltő David Attenborough még mindig velünk van, hogy az emberiség kollektív lelkiismeretét képviselje.

Az elnyűhetetlen dokumentumfilmes, természettudós és környezetvédő már 50 éve utazik keresztül-kasul a világban, hogy a természetes vadon minden csodáját a nagyközönség elé tárja, a Holdnál is kevésbé ismert mélytengerektől kezdve egészen az állat- és növényfajok felét tömörítő trópusi esőerdőkig. A Föld klímájának és ökoszisztémájának állapota azonban nem volt állandó: Attenborough saját maga tapasztalta, hogyan milyen pusztító hatást fejt ki az emberi tevékenység jelenkorunk, a holocén földi paradicsomára. Az erdőket kivágják, egyes fajokat egyre nehezebb megtalálni a természetes élőhelyükön, míg mások örökre eltűnnek. Ahogy az évek haladtak előre, a tudásunk a klímaváltozás és a biodiverzitás elvesztéséről csak nőtt. A tudomány képviselői, valamint a társadalmi szervezetek évtizedek óta kongatják a vészharangot, hogy az emberiség egy globális összeomlás felé halad, ha nem kezd el komoly lépéseket tenni a megelőzés és az alkalmazkodás érdekében.

Attenborough is sok kritikát kapott korábban, hogy a természetfilmjei nem a valóságot mutatják be, hanem annak egy idealizált változatát. A 2010-es évek közepétől érezhetően meg is változott a filmjeinek a hangulata: egyre nagyobb hangsúlyt kaptak bennük a természetpusztítás negatív következményei. A kamera jobbra fordult, és elkezdte venni az indonéz esőerdőket körülvevő hatalmas olajpálma-ültetvényeket. A 2020-as évektől kezdődően aztán Attenborough több műve is kizárólag klímaváltozás-fókuszúvá vált. A magyarul az Óceán csodája címre hallgató film (melynek nem ő írta a forgatókönyvét, de ennyi idősen azért is hálásak lehetünk, hogy még mindig nem adta fel a harcot) a Föld leghatalmasabb öszefüggő élőhelyeire, a sósvízű óceánokra koncentrál: azt hivatott bemutatni, miért létfontosságú ezek – a korallzátonyok, a tengeri füves legelők, a hínárerdők – eredeti állapotukban való megőrzése. Kevesen tudják például, hogy a zöld tengeri élőhelyek több szén-dioxidot képesek megfogni, mint a (viszonylag) sokkal nagyobb publicitást kapó esőerdők. Ezt Sir David többször is kihangsúlyozza. A tenger lehet a megmentőnk is, ha odafigyelünk rá.

A film három részre tagolható. A film első harmadában körbejárjuk ezeket az életben gazdag vízi metropoliszokat. A második harmadban színre lép az ember. Az óceánjainkra és tengereinkre egyrészt közvetlenül hat az emberi tevékenység a túlhalászat által; a film legsokkolóbb egy perce az, mikor egy fenékvonó hálóra szerelt kamera mutatja be, micsoda atomkatasztrófához hasonlatos állapotokat teremt a teljes tengerfeneket letaroló háló, mely elől senki számára nincs menekvés. Ráadásul az ilyen módszerrel kifogott rengeteg hal a hajófedélzeten pusztul el, mielőtt visszadobnák a halászok a testét a tengerbe – a fenékvonó ugyanis gyakran egy faj kifogására koncentrál, így a rengeteg odaveszett élet nem hasznosul, a háló pedig egy kietlen tengeri sivatagot hagy a burjánzó oázisok helyén. Ehhez hasonló rettenetes pazarlást hajók tízezrei végzik szerte a világ óceánjaiban, ebben a pillanatban is, egyre mélyebben, egyre délebben.

Az Óceán csodája megjelenése egyébként nem véletlen: az ENSZ júniusban tartotta a legutóbbi nagyszabású óceánügyi konferenciáját, ahol célként tűzték ki, hogy 2030-ig védelem alá kerül az óceánok egyharmada, ami kulcsfontosságú lenne az indusztriális halászat által megritkult állomány regenerációja szempontjából. Ami azonban a nagyobb problémát jelenti, az az emberi tevékenység közvetett hatása, a klímaváltozás. A jelenlegi előrejelzések szerint 30 éven belül elpusztulhat a korallzátonok túlnyomó többsége, amennyiben nem tudjuk kordában tartani a bolygónk átlaghőmérsékletét. Erre azonban kevés hajlandóság mutatkozik, és gyökeres szemléletváltásra lenne hozzá szükség.

Záróakkordként Sir David rendszerint megpróbál reményt csepegtetni megfáradt szívünkbe, és mutat néhány pozitív példát a világból, hogyan lehetne a védettség által, vízi rezervátumok létrehozásával megvédeni a vizeinket, vagy legalábbis mérsékelni a pusztítás hatásait. Reményre adhat okot, hogy a védettséget élvező területek rendkívül gyors regenerációra képesek, és pozitív hatásukat kifejtik a halászható területekre is, magyarán hoszútávon az élelmiszer-ellátásunk is profitálhat a mértékletességünkből. A film fontos állítása, hogy nem magával a halászattal van baj, csak azokkal az eszközökkel, melyeket a nagyipari halászat használ. Ez kicsit felderít minket a film vége felé, de túlzottan pozitívak se kell legyünk. Amit eddig az emberiség tett az óceánkaink védelméért, az csepp a tengerben. Lássuk, mennyire válnak valósággá a nagyszabású ígéretek. Sajnos Sir David Attenborough már nem lesz itt, hogy lássa.