Rian Johnson bűnügyi műfajhoz fűződő viszonya olyan már, mint a diszfunkcionális házasság klasszikus tankönyvi példája: a kezdetek kezdetén a felek remekül megvoltak a másikkal, kiválóan kiegészítették egymást, közös tapasztalataikból rengeteget tanultak önmagukról és a párjukról. Az idő előrehaladtával a fásultság jelei viszont akarva-akaratlanul megmutatkoztak, potenciális szeretők kerültek a képbe és ami a legijesztőbb,  lelkük mélyén mindkettőjüknek világossá vált, hogy lassan ideje lenne elengedni a másik kezét. Valamiért azonban mégis ragaszkodnak a másikhoz és ennek a makacssággal párosuló elernyedésnek az egyik leglátványosabb példája  a Tőrbe ejtve univerzum harmadik krimije, az Ébredj fel, halott ember.

Pedig tényleg nem indult annak idején rosszul a kapcsolatuk. Rendezői bemutatkozása,  a szép emlékű Robert Redford által alapított Sundance Filmfesztiválon debütált Brick hamar kultuszfilmmé vált. Johnson a bűnügyi filmes zsáner tartóoszlopait jelentő krimit és film noirt kiválóan házasította össze az ifjúsági filmek ismert műfaji paneljeivel, az akkor még karrierje elejét élő Joseph Gordon-Levitt alakításával pedig többszörösen meghálálta a belé fektetett bizalmat. Soderbergh Ocean’s-trilógiájának hatására született meg a heist-filmek elemeivel eljátszó Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom, 2008), amely szintén a zsáner szabályaihoz köthető játékosságával és remek szereplőgárdájával hívta fel magára a figyelmet. Johnson ezt követően tévésorozatokban dolgozott (Kutyákok, Breaking Bad), illetve ekkor fordult el a sci-fi és a fantasztikum felé. A rendhagyó Looper (2012) az időutazós science fictionök táborát erősítette, Az utolsó jedik (2017) a Star Wars-univerzum felé tanúsított sajátos megközelítésével sokakból hol örömet, hol felháborodást váltott ki.

2019-ben a tékozló fiú megért atyjához: Tőrbe ejtvével és a 2022-es folytatásával, az immáron a Netflix berkein belül elkészült Üveghagymával a krimi alzsánere, a whodunit-filmek kaptak egy főhajtást, a rendezőre jellemző erőteljes műfaji revíziókkal. Johnson harmadik Knives Out-filmje látszólag ugyanabba a műfaji hagyományba illeszkedik, amelyet a rendező az első két résszel már sikeresen újrapozicionált: a klasszikus angolszász detektívtörténet formáját használja arra, hogy a kortárs társadalmi struktúrákat, ideológiai önképeket és hatalmi mechanizmusokat láthatóvá tegye. Amíg az első rész egy újgazdag család szemszögén keresztül az Egyesült Államok bevándorláspolitikáját bírálta, a covid-filmként is definiálható második darab a technokapitalizmus infantilis önhittségét vette célba. Ezekkel szemben az Ébredj fel, halott ember már sokkal kényelmetlenebb vizekre evezik, a vakbuzgó hit, az erkölcsiség és az intézményesített tekintély viszonyát taglalja, a maga szórakoztató módján.

Egy kisváros zárt, vallásos közegében egy rejtélyes gyilkosság történik, ami rendkívüli módon felkavarja az addig stabilnak látszó erkölcsi rendet. A helyszínre a híres magándetektív, Benoit Blanc (Daniel Craig) érkezik, aki ezúttal a kisközösség új prédikátorának, Jud Duplenticynak (Josh O’ Connor) a segítségével igyekszik felderíteni ezt a lehetetlennek látszó ügyet. A történet előrehaladtával azonban egyre kevésbé a gyilkos kiléte kezd számítani, sokkal inkább, hogy egy ilyen morálisan szilárdnak hazudott környezetben mit jelent felelősségről, bűnről és igazságról beszélni.

Az előző két Blanc-kalandhoz képest a tematikai és tónusbéli változások egyaránt megfigyelhetők. Ez a váltás nem pusztán tematikus, hanem formai és hangnemi szinten is érzékelhető és alapvetően határozza meg a film ambivalenciáját. A film vallási közegbe helyezett története már önmagában jelzésértékű. Johnson nem először nyúl olyan társadalmi mikrokörnyezethez, amely önmagát erkölcsi fölényben lévő közösségként definiálja, de ezúttal a kritika sajnos közhelyesebb. A kisvárosi egyház világa nem egzotikus díszletként szolgál (az Üveghagyma elhagyatott szigete a villa épületét kivéve leginkább üres látványelemként funkcionált), hanem a történet szerves része: olyan térként jelenik meg, ahol a hit egyszerre személyes ügy – Glenn Close a színészi mesterkurzusában egy olyan tragikus élettörténetet kellő iróniával mutat be, amelyben a vallásos áhítat éppen olyan halálos is tud lenni, mint amennyire tápláló -, közösségi identitás és (sajnálatos módon) a politika manipulatív eszköze. Craig karakterének első felbukkanásakor egy meglehetősen komor, nyers, de sajnálatos módon elcsépelt tételmondatokból álló kritikát fogalmaz meg a katolikus egyház évszázadok alatt bűnlajstromáról.  A gyilkosság itt már nem egy egyszerű bűntény, hanem a valóság válsága. Egy olyan esemény, amely megbontja az addig stabilnak hitt erkölcsi rendet, és kényszeríti a közösséget arra, hogy újraértelmezze önmagát. Johnson filmje ebben az értelemben nem teljes egészében a bűnre, hanem a bűnről való beszédre koncentrál.

Benoit Blanc ateista figurája ebben a kontextusban a megszokottaktól eltérően egy új funkciót is kap. Bár Daniel Craig alakítása továbbra is a sorozat egyik legerősebb pillére, a nyomozóelődökhöz hasonlóan intelligens, piperkőc, (néha) kérkedő detektív karaktere itt egyértelműen eltávolodott a korábbi filmek játékosabb, ironikusabb változatától. Blanc itt kevésbé bohókás nyomozó, sokkal inkább egy csendes megfigyelő, aki pontosan érzi, hogy ebben az ügyben a hazugságok nem csupán tények elferdítéséből állnak, hanem világnézetekbe ágyazódnak. A film egyik legérdekesebb kérdése az, hogy miként lehet igazságot tenni egy olyan közegben, ahol mindenki erkölcsi nyelven beszél, és ahol a bűn nem önmagában jelenik meg, hanem úgymond a nagyobb jó érdekében. Ez az erkölcsi dilemma már korábban több bűnügyi szerzőt megihletett, ha mást nem a krimi királynőjének talán legismertebb Poirot kalandja, a Gyilkosság az Orient expresszen szintén hasonló premisszából építkezik.

A visszafogottabb Benoit Blanchoz társként ezúttal egy szenvedő pap (Josh O’ Connor) dukál. A nyomozás mellett a bokszolóból lett lelkipásztor lelki (és néha fizikai) kálváriája jelenti leginkább a film fő gerincét. O’ Conner finoman és rendkívül átérezhetően jeleníti meg figurája naivságát és esendőségét, de leginkább akaratát. Róla valóban elhisszük, hogy Isten katonája, aki posztmodern vonásokkal felfestett amatőr nyomozóként valóban az igazságot akarja kideríteni. Jud Duplenticy és Benoit Blanc ha nem is feltétlenül az érem két ellentétes oldalát szimbolizálják, a valláshoz való viszonyuk alapján szórakoztatóan kiegészítik egymást. Bármennyire is sokszínű a szereplőgárda, sajnos egyenetlenül használt. Egyes karakterek erős szimbolikus funkcióval bírnak (Josh Brolin monsignorként brillírozik), mások mintha csak illusztrációk lennének egy-egy attitűd egyértelmű és sablonos ábrázolásához. Ez részben tudatos választásnak tűnik. Johnson kevésbé érdekelt a pszichológiai realizmusban, sokkal inkább abban, hogy különböző erkölcsi pozíciókat ütköztessen. A fiatal pap figurája például egyszerre hordozza az őszinte hit és a naivitás jegyeit, míg az egyházi vezetés magasabb szintjein mozgó szereplők már a hatalomgyakorlás rutinos technikáit alkalmazzák. A film nem démonizálja egyik oldalt sem, ugyanakkor világosan megmutatja, milyen könnyen csúszik át a hit gyakorlása önigazolásba, de leginkább gyarlóságba.

A film egyik legérdekesebb felismerése, hogy az önigazoló narratívák nem feltétlenül tudatos hazugságok. A szereplők túlnyomó többsége nem manipulál cinikusan; inkább olyan erkölcsi keretek között gondolkodik, amelyek eleve kizárják a saját felelősség radikális felismerését. Johnson itt finoman, de következetesen mutatja meg, hogyan válik az erkölcsi nyelv önfenntartó rendszerré: minél többet beszélnek bűnről, megbocsátásról és áldozatiságról, annál nehezebbé válik a tényleges felelősség kijelölése. A bűn adminisztratív problémává alakul, amelyet megfelelő narratívával kezelni lehet.

Rian Johnson harmadik whodunitja a látszat filmje. Látszólag egy sokadik krimi a film médiumában, valójában egy békét indítványozó irat a feszültségben élő világi és az egyházi embereknek. Bár közlésmódja kifogástalan szórakozást tud nyújtani, sajnos kritikájában rendkívül repetitív és önismétlő. Talán majd negyedik alkalommal mélyebbre kerülünk a nyúl üregében.