Sorozat

A Szentlélek nevé… neonfényében

Paolo Sorrentino második sorozatában még Az ifjú pápánál is jobban és következetesebben tart távolságot a racionalitástól. Ezáltal Az új pápa talán előzményénél is céltalanabbnak tűnik, noha Sorrentino céltalansága inkább módszer, mintsem hiba.

80858905_1103156876693102_6624724524204032000_n.jpg

A modoros rendezési stílus és operatőri beállítások révén (Luca Bigazzi) egy olyan világképet tár elénk az alkotói brigád, amelyben a helyzetek bár abszurditással telik, végső soron mégis eljuttatják valamihez az egyént: érzelemhez. Az olasz rendező ezidáig kétévados pápás tematikája felől nézve pedig ez az egész egy ars poeticává válik. Az egyén racionalitásának nem a folyamatos, kényszeres válaszgenerálás és minduntalan ítélkezés a jele, hanem a kérdések feltevése, a cél a kérdésekhez való eljutás. Még akkor is, ha annak is van egy abszurditása, hogy számos olyan kérdés feltehető, melyre legjobb tudomásunk szerint nem adható értelmes válasz. Sorrentino világképe attól igazán hiteles, hogy amit a szemünk elé tár, az nem egysíkú, a rendező teret biztosít az értelemnek és az érzelemnek is. Még az ábrázolt vezető személyei sem tudnak minden helyzetben „bölcs vezérként” tetszelegni, mi több nem is akarnak, inkább az alázatos odafordulás jellemző rájuk, mert Sorrentinónál az értelem elhagyása nem káoszhoz vezet, épp ellenkezőleg, mindent az érzelmek, a ráérzések tisztítanak le.

Lenny Belardót, vagyis XIII. Piuszt (Jude Law) kómában imádja tovább a világ, így a bíborosok Voiello (Silvio Orlando) irányításával új pápa után néznek. A Vatikán szűk elitje kezdetben úgy véli, egy befolyásolható társukat kell megválasztani a státuszra, hiszen akkor kedvükre irányíthatják a szálakat. Az ötlet azonban nem túl erős, hiszen egyrészt, könnyen lehet, hogy a befolyásolhatónak hitt személy nem is annyira befolyásolható, mi több tudatában is van annak, hogy manipulációs szándékkal választották – jól emlékszünk, Lenny is a bíborosok naivitásának gyümölcse volt. Másrészt, ha egy gyenge személyiséget választanak a posztra, azon a hatalom könnyen úrrá lesz. Nincs más hátra, olyan pápa után kell nézniük Voiellóéknak, akit mérsékeltsége és egyben alkalmi különcsége és karizmája kellően hitelessé tesz – nem kis teher a Vatikán számára, hogy XIII. Piusz jó magasra tette a lécet, valamint sok esetben inkább megingatta az egyház identitását, mintsem őrizte volna, ahogy a közelgő iszlamista félelemkeltés sem elhanyagolható. Így esik a választás John Brannox-ra – III. János Pál – (John Malkovich), akinek élére vasalt megjelenése és széleskörű műveltsége családi traumákat és egyéni belső konfliktusokat, titkokat takar.

mv5bnwvknwuzogmtmwqzos00zwu3lwi2nwitmzzhmtzlzddlztu0xkeyxkfqcgdeqxvymjk3ntuyotc_v1.jpg

Az ifjú pápában egy olyan karaktert kaptunk Lenny személyében, aki intuitív és épp ezért rendkívül összetett is, kívülről szinte olvashatatlan, bármikor elő tudott rukkolni egy váratlan, ám nem légből kapott döntéssel. Tovább árnyalta jellemét, hogy olykor rendkívül liberális beidegződései voltak, máskor meglehetősen konzervatívak, akár diktatórikusak is. Bár Malkovich kiválóan hozza Brannox karakterét, problémás az új pápa kapcsán, hogy nincs rajta elég fókusz az évad során, nem töltünk annyi időt a döntéseinek előkészületeivel és vívódásaival, inkább csak Sofia (Cécile De France) vonzalmának misztikumán keresztül ismerjük meg leginkább Malkovich pápáját. Ennek azonban az az oka, hogy a showt továbbra is Jude Law karakterének készítik elő, Brannox inkább csak asszisztál.

Az első évadban sok dramaturgiai elem és metafora, vagy épp polgárpukkasztó giccsparádé volt arra hivatott, hogy folyamatosan kiemelje Lenny különcségét, szinte minden, gyakran még a zeneválasztás is az ő sorból való kilógására rímelt, nem beszélve a kengururól, amivel, amikor egymásra meredtek, rendre saját különcségüket lelték fel. Az új pápa közel sem él ennyi szürreális és kizökkentő fogással, az oda nem illőség maximum egy motívumként van átmentve az új évadba, és emiatt tud Sorrentino a céltalanság ellenére is olyan mély érzelmi tétekkel bíró csúcspontokat produkálni, mint például az új évad teljes hetedik epizódja, mely talán mindkét évad egyöntetűen legerősebb és legfontosabb része. Emiatt pedig, hogy a különcség már csak egy adott motívum, amit az első évad kissé túlzóan is meghatározott, még egy ilyen komplex karaktert is, mint Lenny, képesek újra és újra elmélyíteni az alkotók.  

mv5bzjc0ndzhzdetywe3ns00zmixlwjiymytmje0ymy3oda2mtzlxkeyxkfqcgdeqxvymtm2mzg4ma_v1.jpg

Ezúttal is fontos a Vatikán belső „háborúinak” megjelenítése, ám az új évad szélesíti a skálát, napirendre kerül a nővérek egyenjogúsági küzdelme is, amelyet a bürokrácia nehezít, továbbá az első évaddal ellentétben most már nem az a dilemma jut érvényre, hogy milyen pápának lenni, vagy épp milyen általános értelemben vett vezetőnek lenni. Sokkal meghatározóbbá válik impliciten, hogy mi kell ahhoz, hogy egyáltalán valaki vezető lehessen, vagy épp hiteles lehessen, akár nem is csak mások, de saját maga szemében is. Hiszen Brannox tragédiája, hogy titkai/múltja miatt nem tud saját maga szemében igazán hitelessé válni – depressziós, az önhittel küzd, szinte identitás nélküli, nem úgy, mint Lenny, akinek identifikációs problémái épp azt jelzik, hogy van identitása, jelleme nyugszik egy szilárd alapon, amelyen ellentéteket ütköztethet magában. Brannox nem idealizálhatja problémáit, így azok felemésztik (családi és egyéb traumák), Lenny ezzel szemben egész különc-imidzsét a problémája idealizálására építette fel (nem ismeri a szüleit és hippinek képzeli őket).   

A sztereotípiák rombolásának továbbra is nagy varázsa és egyben komikuma van: a bíborosok hatalmi játszmák közben egyaránt dörzsöltek és naivák is, ami mindig különleges érzetet kölcsönöz terveik vagy épp párbeszédjeik nyomon követésének. Közülük is kiemelkedő mind karakterileg, mind színészi teljesítményben a Silvio Orlando által megszemélyesített Voiello, akin keresztül Sorrentino folyamatos játékot űz a nézővel: Voiello olykor nagyon elidegenítő, máskor a leginkább azonosulható figura. A vatikáni államtitkár alkalmi attribútuma a testileg és mentálisan is sérült Girolamo (Edoardo Bussi), aki az új évadban már nem csak árnyalja Silvio Orlando karakterét, egy ponton önállósul is tőle és szimbólummá válik, amelyet maga Voiello fejt ki. Nem mellesleg könnyen lehet, hogy részlegesen a rendező alteregójáról beszélünk Voiello kapcsán, hiszen Sorrentino maga is nápolyi születésű és Napoli szimpatizáns, csakúgy, mint a legnagyobb bíboros stratéga. Szintén kiemelkedik még különben a Gutierrezt alakító Javier Cámara, aki leginkább a hűséget testesíti meg az egyházon belül.  

mv5bngzhoty5mgmtm2i0mi00odm4lthmntitndk1odqymdc5mwuyxkeyxkfqcgdeqxvymtm2mzg4ma_v1.jpg

Ha egy hibapontot kéne említeni az új évadból, az lenne az, hogy Brannox problémái nem elegek, vagy épp nem elég kifejtettek ahhoz, hogy a sorozat terében a Vatikánnak, vagy épp a sorozat terén kívül a nézőnek elegendő identifikációs problémával szolgáljanak. Így a gondolatiság felől gyakran inkább egy állóvízzel szembesülünk, szemben azzal, hogy az első évadban jellemzően a merengős és meghökkentő részek váltakoztak, akár értelmezték is felül egymást izgalmas hömpölygéssel. Lenny esendőségei egyértelműen a morál részévé váltak, Brannox esendőségei kicsit kevés funkcióval bírnak ehhez képest, elszigeteltek maradnak, alig kapcsolódnak valamihez vagy valakihez saját magán kívül. Az ifjú pápa második évada persze, Az új pápa, ettől még érett és jó folytatása a cigarettafüstös konklávénak, mert a cím becsapós természetével ellentétben nem egy új pápát akar megismertetni a nézővel Sorrentino és alkotói brigádja, inkább a régit, az ifjút kívánja még érettebb pompában elénk tárni.