Valami nagyon félrement a Bosszúállók: Végjáték 2019-es bemutatója óta és ezzel Kevin Feige és a Marvel Studios döntéshozói is tökéletesen tisztában vannak. A Marvel Filmes Univerzum következő nagy sagaja a multiverse saga az elmúlt közel öt esztendő alatt inkább csak pislákolt, mintsem égő fáklyaként mutatta volna az utat a következő nagy dobásig. Arról nem is szólva, hogy a Disney+-ra készült féltucatnyi élőszereplős széria néhány üdítő kivételtől eltekintve, mostanra már inkább kötelező házi feladatnak, semmint a későbbi filmeket valóban többlet tartalommal megtölteni hivatott plusz fejezetnek érződik az egykor elkötelezett rajongók többsége számára.

Mindezzel persze Feige-ék is tisztában vannak, ezért is volt hát nagy kérdés, hogy vajon a tavalyi Deadpool és Rozsomák nosztalgia bombája, aztán az idei év csúfos bukásaként elkönyvelhető új Amerika Kapitány mozi után vajon a képes lesz e végre visszaterelni a Marvelt a helyes ösvényre amelyről oly rég tévelyedett el.  A rövid, ámde annál meglepőbb válasz az, hogy igen. A film ugyanis már a marketingjében igyekezett idejekorán hangsúlyozni, hogy ez nem a jól megszokott csapatmozi lesz, hanem valami egészen más, amit eddig még nem feltétlen láttunk Marvel produkcióban. A csapat tagjai ugyanis nem hősök, vagy éppenséggel egykori szárnysegédek, hanem egytől egyig olyan negatív figurák, akik korábban kvázi főgonoszként vagy épp mellékszereplőként kerültek a rivaldafénybe, hogy aztán most együtt próbáljanak meg vezekelni a múltban elkövetett bűneik miatt. Nagy vonalakban ennyivel amúgy össze is foglalható miről is szól a Mennydörgők* cselekménye, ám ha azt hinnénk, hogy az egész mozi ennyire sekélyes lenne, akkor nem is tévedhetnénk nagyobbat. 

Jac Schreier az idehaza méltatlan módon keveset emlegetett dramedy, A robot és Frank direktora, ugyanis olyan irányból fogta meg az egyre inkább végleg kifáradni látszó szuperhős mítoszt, ami még Marvel mércével mérve is minimum hatalmas kockázatvállalásnak tűnhetett papíron, főleg hogy most aztán tényleg nem lehetett mellélőni a következő két nagy Bosszúállók mozi kapujában állva. Schreier azonban nem hogy sikerrel vette az akadályt, de konkrétan egy olyan váratlan irányba állította be a szereplőit, amin még én sokat látott képregény olvasó is csak elégedetten csettintett. Mentális egészségről és a belső démonjainkkal való mindennapos küzdelem ugyanis általában nem éppen szokás ennyire mélyre hatóan foglalkozni egy szuperhős filmben, pláne nem az egész koncepciónkat erre az egyszerű, de rengeteg buktatót magával hordozó ötletre felhúzni. 

A producereknek viszont annyira azért mégsem kellett aggodalmaskodnia, hiszen Florence Pugh a Fekete Özvegy moziban színre lépett Yelena-ját megtenni kvázi főszereplőnek önmagában véve egy hatalmas biztos pont volt, amire már aztán szépen lehetett építkezni. Pugh tehetsége és odaadása ugyanis önmagában elvitte volna a hátán az egész projektet, ami abszolút átjön az alakítását látva, sőt néha el is lopva ezzel a reflektorfényt a csapat többi szintén defektes tagja elől. Szégyenkezni azonban a többieknek sem lesz oka, mert a szkript mindenkinek megadja a maga nagy pillanatát, hogy aztán a játékidő előrehaladtával egy valóban funkcionáló csapatként dobja be őket a mély vízbe.

Mert hát a Mennydörgők* a kötelező akciózás közepette – ami halkan jegyzem csak meg, hogy évek óta nem volt ennyire földhözragadt és pofásan kinéző Marvel moziban -, sem feledkezik meg arról, miképp mit szeretne valójában elmesélni azokról a belső ellenségekről, amikkel nap, mint nap, mindannyian kénytelenek vagyunk megküzdeni. Ennek a kérlelhetetlen mindent felemésztő gonosznak a nem egyszer gyógyíthatatlannak tűnő  sebeivel együtt élni önmagában véve egy hatalmas hőstett, hát még megküzdeni vele. Lewis Pullman első látásra kissé elveszettnek tűnő Bobja, azonban minden aspektusában elképesztő tehetséggel rekreálja egy lelkileg és mentálisan is az abszolút mélypontot megjárt ember pszichés viselkedését. Méghozzá teszi ezt olyan szerethető és olykor félelmetes módon, hogy Pullman bizony Pugh mellett tényleg ellopja a show-t, még az olyan veteránok elől is, mint Julia Louis-Dreyfus anti Nick Furyjaként funkcionáló Valentinájának ripacskodása tökéletes ellenpólusként dobja fel a mozi többségében amúgy nem túl feltétlenül felemelő hangulatát.

A mélypontok ellenére a Mennydörgők* legboldogabb pillanatait viszont nem is ezek az apróbb humorbonbonok, hanem a szükség pillanataiban valóban hősként viselkedő és akként is cselekvő szereplők adják. Nem tegnap volt ugyanis, hogy utoljára olyasmit láthattunk egy szuperhősfilmben ahol a figurák valóban törődnek az ártatlan civilekkel, sőt ha kell az életüket is hajlandóak kockára tenni azért, hogy megmentsék őket. Többek között ennek az elhanyagolhatónak tűnő, mégis roppant fontos aspektusnak a tudatos ábrázolása emeli fel a Mennydörgőket* az utóbbi évek egyik legjobb Marvel mozijai közé. Mert hőssé senki sem születik, hanem azzá kell válnia.

A Mennydörgők* tehát végre ismét a helyes irányba tereli a Marvel Filmes Univerzum eddig kissé céltalannak tűnő nagyobb, összefüggő történetét. Teszi mindezt úgy, hogy ha a Végjáték óta ez lesz az első Marvel mozija az embernek, akkor sem fogja azt érezni, hogy lemaradt volna bármi igazán eget rengető módon fontosról. Mert hát valljuk be, az igazán fontos kérdésekből csak néhány van: mégpedig, hogy hol vannak a Bosszúállók, illetve mit is jelent az az aprócska * a címben. Nos, örömmel jelenthetem, a stáblista legvégére érve mindkettőre abszolút kielégítő válaszokat kapunk, addig pedig csak óvatosan a szociális médiával, mivel a film frissen újra kalibrált marketing kampánya épp ezeket az amúgy a mozi sötétjében felfedezendő titkokat spoilerezi el elképesztő sikerráta kíséretében.