A tökéletes trükknél kifejtettem azt a gondolatot, hogy a rendező szerzőisége hogyan jelenik meg Nolan filmjeiben, és hogy sikerül-e neki összeegyeztetni az európai filmkészítési mintákat a hollywoodiakkal. Az írást azzal zártam, hogy a rendező megtalálta a maga útját a midcultban, a két szemlélet között. A legújabb, Csillagok között című filmjét elnézve úgy tűnik, tévedtem. Christopher Nolan fogságba esett Hollywoodban, a rendezői tér legnagyobb dimenziójában.
A Wachowksi tesók nevét 15 éve örökre megjegyezte a világ. A Mátrix látványban és történetben is olyan komplex és minőségi volt, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Senki se értette igazán mit is látott, de joggal gondolhatta, hogy egy korszakalkotó film után lépett ki a moziteremből. Beszédtéma volt akkor, és mind a mai napig az. Talán a mondanivalója lesz egyre aktuálisabb, vagy az összetett szimbólumrendszere ad még több terepet a filmet megfejteni vágyóknak. Mindenesetre elemzés szempontjából nem hálátlan alkotás, vele majd egy későbbi cikkben foglalkozok.
Két évvel ezelőtt a Sötét Lovag trilógia záró akkordja hozta el számomra a megfelelő alkalmat arra, hogy először vegyek részt egy éjféli premieren. Nolan a kedvenc rendezőim közé tartozik, az ő Batman revizionálása pedig kiváltképp, így ehhez mért elvárásokkal ültem be az utolsó felvonásra, a Sötét Lovag – Felemelkedésre. A teremből kifelé menet pedig csodálkoztam, ugyanis alig tudtam mit kezdeni a filmmel.
Véleményem szerint az ember legjobb, hogy ha kedvenc filmjeit csak hónapok vagy akár évek kihagyásával nézi újra. Ugyanez történt az esetemben az Eredettel. 4 éve akkor még tájékozatlan fiatalként néztem végig Nolan (szerintem eddigi legjobb) filmjét. Csak néztem és ámultam a rendező által felépített világon, a zenén és a színészek játékán. A mi miért és hogyan történt események felgöngyölítése roppant bonyolult feladatnak tűnt, így inkább hagytam is szunnyadni a filmet. Idővel beérett és már sokkal jobban átláttam a dolgokat.
Most már talán magamhoz tértem a sokkból és az adrenalin szintem is kezd csökkenni, szóval már tudok róla írni. Még szeptemberben olvastam, hogy külföldön levetítik a Halloween- A rémület éjszakája című 1978-as klasszikust. Reménykedtem benne, hogy az első Alien film sikere után ezt is lehozzák a hazai mozik. Imáim meghallgattattak. Amint tudtam le is foglaltam magamnak a jegyet. Minden előzetes, kép és információ nélkül indultam el a moziba. Belépek a terembe és láttam, hogy vagy 70-80 ember van a nézőtéren.
Ahogy megnyitom IMDb-n a Top 250 filmet, mindig megakad a szemem már a lista elején. Van egy Remény rabjai, két Keresztapa aztán meg egy Batman-film? Komolyan? Bár lehet ez csak nekem furcsa…
Miután megnéztem a filmet, sőt talán már a felénél a válasz egyértelmű volt, igen, komolyan a Sötét lovag a negyedik. Ez a film mindenkinek ad valamit, olyan dolgokat sorakoztat fel, melyekből legtöbbször már egy is elég egy jó filmhez. Két és fél órában, akció, dráma, érzelmek, maffia-sztori, korrupció, rendőrök, óriási ellentétek, családi sorsok, mindez megfűszerezve olyan jelenetekkel, amik nagyban segítenek megismerni a karaktereket, érdekes csavarokat hoznak és nem mellesleg teret adnak a kiváló színészi játéknak.
Manapság elég felkapott, hogy egy hollywood-i produkció érdekében elővesznek kisebb nagyobb szerepekre régi, idősödő, de felejthetetlen színészeket, akik növelhetik az adott alkotás színvonalát. Ebben az esetben nem konkrétan olyan tömegalkotásokra gondolok, mint például a Feláldozhatók trilógia, hanem komolyabb, életszerűbb megvalósításokra, amelyek szintén követték ezt a fajta retrós beütést. Mai filmünk is gyakorolta ezt a magatartást és az alkotók 2014 őszére elhoztak nekünk egy megható és realisztikus drámát.
Akarva akaratlanul, amikor megláttam a The Giver ( Az emlékek őre ) plakátját a mozi előtt, valahogy a Divergent ( A beavatott ) jutott eszembe, ezért amikor eldöntöttem, hogy adok neki egy esélyt, nem voltak elvárásaim. A Divergent számomra a nagy hype ellenére is hatalmas csalódás volt, több sebből vérzett az egész sztori, pedig Shailene Woodley jelenléte azért még mindig mentőövként szolgált a film számára. Szeretném leszögezni, hogy nem olvastam a quadrológiát, így semmilyen szempontból sem célom az összehasonlítás! A The Givernek Losi Lowrey ’93-as regénye adja az alaptörténetet, miszerint egy uniformizált jövőben járunk, ahol az úgynevezett Vének irányítanak; nincsen magántulajdon, az embereknek nincsenek érzelmeik, és már fiatalkorban eldől, hogy ki milyen munkára alkalmas, ezzel szolgálva és segítve a társadalmat. Ez az uniformizált, utópisztikus jövőkép ismerősen csenghet, elég akár az Equilibrium vagy a Divergent filmekre gondolnunk. Jonas azt az életre szóló feladatot kapja a Vénektől, hogy az emlékek őrévé válva segítsen majd a bölcs döntéshozatalban.
Denzel Washington neve mindenki számára ismert lehet. Ő az a színész akitől napjainkban láthattuk A Védelmező című akciófilmet. Denzel szerepei inkább korlátozódnak az akciódús, lövöldözős, robbantgatós témák köré, azonban ne felejtsük el, hogy a repertoárja között szerepelnek igen komoly és drámai filmek is, mint például az Amerikai gengszter és a mai filmünk is, ami nem más mint a Kényszerleszállás.
