James Cameron lassan harminc esztendeje csak az Avatar világában bolyongott. Ennek a meglehetősen hosszúra nyúlt utazásnak most a harmadik Avatar mozival, a Tűz és hamuval végleg lezárult egy fejezete, mellyel kapcsolatban már Cameron is bátran mer olyan kijelentéseket tenni, miszerint készen áll végre maga mögött hagyni Pandora csodálatos, ám talán közel sem olyan mély világát. A három évvel ezelőtt debütált A víz útja után jómagam és mozilátogatók millió is joggal voltak lenyűgözve, hiszen Cameron közel tizennégy esztendőnyi munkát ölt bele a folytatás elkészítésébe. Azonban mikor fény derült rá, hogy Tűz és hamu valójában csak a második felvonás, kvázi második feleként értelmezendő, akkor már elindultak bennem erős kételyek azzal kapcsolatban, vajon Cameron papa és két írótársa Rick Jaffa és Amanda Silver valóban annyi ötletet hagytak-e maguk mögött a vágó szoba padlóján, hogy azt mindenféleképp egy újabb három órás film eposzban kelljen a világ elé tárni. 

Ugyanis az Avatar-saga első fejezetének záróakkordjaként funkcionáló Tűz és hamu bármennyire is fájó ezt leírni, de egyszerűen kong az ürességtől. A történet bár hiába veszi fel a fonalat ott ahol a második epizód véget ért, azaz a Sully család még mindig gyászolja legidősebb fiú gyermekük halálát, Neytiri és Jake kapcsolata továbbra is pengeélen táncol, ahogy a meghalni képtelen Quaritch ezredes sem tett le a vér bosszúról Jake irányába. A felütéssel tehát nem lenne probléma, mivel az igyekszik tovább görgetni az említett konfliktusokat, hogy aztán utat engedjen a Tűz és hamu állítólagos cselekményének.

Amely valójában másból sem áll, mint hogy olyan már az első két felvonásban látott dolgokat hasznosít újra, amik még egy James Cameron szintű direktortól sem feltétlen megbocsátható bűnök. Pedig Cameron és két visszatérő forgatókönyvíró társa Rick Jaffa és Amanda Silver azért elejtettek néhány önmagában érdekes történetszálat. Kezdve egy vulkánkitörés által szélsőséges tűzimádó szektává változott Mangkwan törzzsel, akiknek vezetője az Oona Chaplin által alakított Varang. Amellett, hogy Chaplin egészen félelmetes alakítást nyújt, motivációit tekintve talán az egyetlen olyan szereplő, aki a játékidő egészében pontosan tudta mit is akar elérni. Porig égetni mindent, amerre a szem csak képes ellátni. 

Motivációk tekintetében azonban a film többi szereplője mintha elveszett volna a dzsungelben. Ugyanis Cameron hiába dob be a mixbe olyan komplex kérdéseket, mint az egy egész civilizáció érdekében elkövetett gyilkosság, vagy a vallás, mint az utolsó menedék a gyász közepette, ezekkel a felvetett gondolatokkal a százkilencvenhét perces játékidőben a rendező egyszerűen nem tud vagy már nem is akar mit kezdeni. Pedig mikor a film ezeket pedzegeti, olyankor valóban azt érzi az ember, hogy tart valahová a cselekmény és tényleg robogunk egy sorsdöntő végső leszámolás felé, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. 

Az utolsó harmadra ugyanis nincs mit szépíteni rajta, az Avatar amúgy meglehetősen gazdag és szinte határtalan lehetőségeket kínáló egyszerűen olyan szárazra szikkad, hogy azt még az Arrakis végtelen homokdűnéi is megirigyelnék. Cameron így hát megfáradt öreg mesterként beveti a legrégebbi bűvész trükkjeit, azaz olyan véget nem érőnek látszó akció jelenetekkel próbálja meg kitölteni az utolsó nagyjából másfél-két órát, hogy ott ember legyen a talpán aki hozzám hasonlóan nem szemezett egy a sötétben a kijáratok felé mutató táblák valamelyikével. Mert bizony a Tűz és hamu és A víz útjához hasonlóan, ismételten HFR-rel megspékelve, azaz negyvennyolc képkocka / másodperces technológiával került az IMAX vásznakra világszerte, így idehaza is. A technológia használatával kapcsolatban azonban ahogyan legutóbb, most sem az a legégetőbb probléma, hogy Cameron makacsul ragaszkodik hozzá, hanem hogy inkonzisztens módon, néhol egyetlen hosszú jelenet alatt is kétszer képes átváltani huszonnégy képkockából a negyvennyolcba és vissza.

Ez pedig akármennyire is legyen edzett az ember szeme a számítógép monitorját vagy épp a telefonja képernyőjét bámulva, igenis kifejezetten fárasztó, pláne egy majdnem szó szerint három órás mozi esetében. Eme technológiai vívmány kíséretében Cameron utolsó, nagy akció dömpingje Michael Bayt megszégyenítő módon kifacsart szinte mindent, amit a WETA digitális művészei képesek voltak meganimálni. Azon túl viszont, hogy egy látványosnak kétségtelenül látványos bűvésztrükkök közepette kell egyelőre, és Cameron friss nyilatkozatait hallva valószínűleg végleg búcsút vennünk Pandorától, az több mint lelombozó. 

Az Avatar ugyan ténylegesen sosem hagyott maga mögött akkora popkultúrális nyomot, mint mondjuk anno George Lucas a Csillagok háborújával, vagy épp a még fiatal direktor fejéből kipattant Terminátor – A halálosztó, mégis ennek dacára az Avatarban jóval több gondolat volt, mint a 2010-es évek blockbustereinek többségében együttvéve. Emiatt is roppant szomorú látni, hogy Cameron tizenöt esztendő után, láncait végre ledobva, annyira látványos módon akart megszabadulni az általa teremtett világ fogságából, hogy ennek oltárán még egy komplett Avatar mozit is hajlandó volt beáldozni. 

Mindezek ellenére én nem hibáztatom amiért végül az eredetileg, A víz útja második feleként funkcionáló epilógust végső soron egy túlnyújtott, helyenként ugyan érdekes csavarokkal operáló, ám összességében véve unalmas és kissé lélektelen monstrumként tárta a szemünk elé, hiszen már a Titanic sikere után nyilvánvalóvá tette az egész világ számára: hogy mondhat bárki bármit, ő akkor is azt csinál amit akar. 

Az effajta művészi szabadság, még ha ennyire ponyva és keserves végeredményt is szül, olyan érték, amit ha nem is emelünk majd piedesztálra a filmes díjátadókon, egyre inkább kihalni látszik az egy kaptafára készülő, biztos franchise-okra építő stúdiók kínálatban. Így ha van rossz film, mely mindezek ellenére is mindenféleképpen megérdemli a támogatásunkat, akkor az bizonyosan az Avatar: Tűz és hamu. Elvégre nem sokan mondhatják el magukról, hogy hiába készítik el karrierjük talán legrosszabb filmjét, az még így is emberek milliót fogja ismét a mozi székekbe szögezni, hogy aztán egy ital mellett megvitassák James Cameron közel harminc év után, de ezúttal végre tényleg kudarcot vallott. Elvégre nincs végzet, csak ha bevégzed.