James Gunn kezei alatt úgy tűnik, hogy a DC univerzum jövője biztonságban van. A Különc kommandó és a Superman után sem pihent meg a rendező, ugyanis John Cena főszereplésével visszatért a Békeharcos is, immár az új DCEU részeként. A második évad eseményei néhány hónappal a Superman vége után veszik fel a fonalat – ez azonban Christopher Smith-et cseppet sem zavarja. Úgy lép át a hálószobája gardróbjából nyíló portálon más dimenziókba, mintha ez is csak a reggeli rutinjához tartozna.

Az új kezdet

A történet kiindulópontja, hogy Békeharcos nem találja a helyét a világában. Ebből következik, hogy egy másik dimenzióban keres menedéket, ahol történetesen élve találja a bátyját, és az apja sem egy náci fanatikus. Viszont erre felfigyel az ARGUS is, amelynek élén már nem Amanda Waller (Viola Davis), hanem Rick Flag Sr. (Frank Grillo) áll. Az ő személye kulcsfontosságú lesz, mivel az ARGUS az ő parancsát követve már hónapok óta megfigyelés alatt tartja Christ, és csak az alkalmat keresi, hogy letartóztathassa ifjabb Rick Flag (Joel Kinnaman) megölése miatt.

Az évad nyolc epizódból áll, akárcsak az elődje, ám a részek meglepően rövidek. Az átlagos játékidő harminc perc, és ezt is főként a karakterek közti drámainak szánt párbeszédek és lelkizések töltik ki. Gunn érezhetően visszafogta az erőszakosabb oldalát, és inkább egyfajta terápiás, önreflexív évadot rendezett. Meglepő módon a dimenziók közti utazások sem hoznak radikális változásokat. Inkább csak előre mozdítják a cselekményt, mint sem felforgatnák Békeharcos világának egyensúlyát.

Az érzelmek fogságában

Chris az évad során a megváltást keresi a barátaival együtt, de a történet hamar ellaposodik, és végül leginkább egy SNL-szkeccsekből összerakott családi szappanoperává válik. Szép, hogy Gunn ismét lelkileg megsebzett embereken keresztül mesél el egy megható, családról szóló történetet, miközben középső ujjat mutat a faji gyűlöletben fogant Amerikának. Mégis azt éreztem végig, hogy a sztori nem tart sehova, és egyik döntésébe sem mer igazán beleállni. Hiába nyújtja élete alakítását John Cena, és teljesítenek a többiek is a tőlük elvárható szinten, néhol az érzelmek annyira túlcsordulnak, hogy szinte megfojtják az adott drámai jeleneteket. Erre kiváló példa Adebayo (Danielle Brooks) monológja Chrisnek az utolsó részben. Úgy érzem, hogy az előző évadban a dráma és az akció egyensúlyban volt míg itt elbillent az előbbi irányába. Ezzel önmagában semmi baj, de néhol annyira szájbarágósan és erőltetetten közli velünk az író az üzenetét, hogy az már zavaró.

A csapat a rendszer ellen

Egyedül Rick Flag karakterfejlődése volt igazán kielégítő. Azt jól mutatja be, mit tesz az emberi elmével a hatalom és az elvakult bosszúvágy. John Murphy zenéje szinte észrevétlen marad, viszont az újra koreografált intró, amit a Foxy Shazam előadásában hallhatunk, tökéletesen illik az évad hangulatához. A hatodik és hetedik rész egyértelműen a szezon csúcspontjai, de a finálé ezekhez nem tud felnőni. Inkább hat egy zenés „minden jóra fordul” montázsnak, mintsem egy méltó lezárásnak.

Sajnos a Peacemaker második évada az új DCEU felvezetésének áldozatává vált. Megőrizte ugyan a saját identitását, de az első évad fordulataihoz, lendületéhez és merészségéhez nem tud felnőni. A befejezésnél pedig azt érzi az ember, hogy egy picit át lett verve úgy Marvel módra.