Az egyszeri mozilátogató az elmúlt évek moziműsora alapján joggal hiheti azt, hogy Amerikán és Japánon kívül nem is nagyon készülnek animációs filmek. Holott Európában is van élet, a kézzel rajzolt animációk egyik igazi fellegvára pedig Franciaország, ami Az idő uraitól kezdve a Belleville randevúig számtalan emlékezetes alkotással örvendeztetett már meg minket. A korábban rövidfilmeket rendező Ugo Bienvenu első egész estés filmjével is ezt a sort erősíti: az Arco – Fiú a jövőből megjárta a legrangosabb filmfesztiválokat és egészen az Oscar-jelölésig sikerült eljutnia. Március 29-től kezdve már a magyar közönség is láthatja az időutazó fiú kalandjait.

A távoli jövőben az emberiség technológiája olyan fejlett, hogy már az időutazás sem lehetetlen. A tízéves Arco semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy ő is utazhasson az időben a családjával és megnézhesse a dinoszauruszokat, de egészen tizenkét éves koráig várnia kell erre. Ezért egy reggel ellopja a nővére időutazó szivárványköpenyét, hogy egyedül próbálja meg az időugrást. Azonban félresikerül a kísérlete, így végül a 2075-ös évben köt ki, pontosabban zuhan le. Egy fiatal lány, Iris talál rá, akire egy robot, Mikki vigyáz a szülei távollétében. Mivel a földet érés során Arco elveszítette az időutazáshoz használt kristályát, nem tud visszatérni a saját idejébe. Iris-szel karöltve elindulnak megoldást találni a problémájára, ám közben három furcsa férfi szegődik a nyomukba, akik valamiért nagyon érdeklődnek a szivárványköpenyes fiú iránt.

Animációs körökben már a megjelenés előtt is nagy hype lengte körbe az Arco-t, többen a már említett Az idő uraihoz és Miyazaki Hayao filmjeihez hasonlították, úgyhogy érthető módon magas elvárásokkal ültem be a moziba. Ezeknek egy része be is igazolódott: a látvány szempontjából valóban lehengerlő a film. A háttereket a lehető legaprólékosabb műgonddal alkották meg, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy bárhol állítjuk meg a filmet és készítünk egy screenshotot, abból ideális háttérkép lehetne. Ez a fajta részletgazdagság, valamint a karakterek organikus és élethű animációja valóban a Studio Ghibli műveit idézi, a karakterdesignokon és úgy általában a film vizuális stílusán pedig nem lehet nem észrevenni a legendás francia grafikus, Mœbius hatását.

De a szép animáció önmagában nem elég, egy igazán kiemelkedő alkotáshoz emlékezetes történet és karakterek is kellenek. És az Arco sajnos pont ezeken a területeken szenved hiányt. Bár maga a mondanivaló kétségtelenül fontos (a barátság ereje, a szebb jövőbe vetett remény nem hiábavaló), különösen a fiataloknak ebben a mai, nihilizmusba hajló világban, de ennél többet nem igazán tud felmutatni. Ebben mindenképpen elmarad a már említett Miyazaki-művektől, ami igazán kár.

Maguk a szereplők is kissé egysíkú figurák lettek. Arcoról nem sok érdemi információt tudunk meg, dacára annak, hogy ő a történet főszereplője. Iris már egy fokkal érdekesebb nála, talpraesett hősnőként ő a fő mozgatója az eseményeknek. A három testvér, Dougie, Stewie és Frankie még náluk is kevesebb figyelmet kaptak, és megmaradtak az egyszerű comic relief karakterek szintjén. Ironikus módon a legérdekesebb és legtöbbet fejlődő szereplő a robot, Mikki, akihez a film egyik legérzelmesebb jelenete is fűződik.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy érdemes egy esélyt adni az Arco-nak. Az európai animációs filmek ritkán látott vendégek a hazai mozikban, a kézzel rajzoltak pedig még inkább, úgyhogy már csak ezért is megéri beülni rá. Hogy jobban megérdemelte volna-e az animációs Oscart a K-pop démonvadászoknál, azt mindenki döntse el maga.