Az óceán csodájáról szóló írásomban már említettem, hogy az idén kilencvenkilenc éves David Attenborough egész életútján keresztül, saját szemeivel láthatta azokat a rémes környezeti hatásokat, amelyeket civilizációnk működése teherként ró a természetes vadonra. Az ott leírt gondolatok jelentős részét a most tárgyalt film, az Egy élet a bolygónkon szülte. A film címében, ahogy ki is található, Sir David a saját életére utal: egy olyan életre, melynek kezdetén a bolygónk népessége még három milliárd alatt, az érintetlen vadonok aránya viszont hatvan százalék fölött volt. Ma ez a két szám 8,2 milliárd, illetve huszonhárom százalék. Sir David Attenborough saját bevallása szerinti tanúvallomása ezt szeretné mindenekelőtt érzékeltetni: hiába szövődik az emberiség története évezredek óta, a jövőnket felzabáló, mértéktelen környezetpusztítás mégis előttünk, a mi korunkban, a mi általunk jól felfogható időkeretek között zajlik le. És pont ezáltal felfoghatatlan.

A még mindig aktív környezetvédő, természetfilmes legendának élete során alighanem a Föld legtöbb természeti csodáját, az életnek legmeghökkentőbb megnyilvánulásait volt szerencséje megtekinteni. Legtöbb csodáját, elvégre a mai napig nem ismerjük bolygónk minden rejtett szegletét – az óceánok például a mai napig őrzik a feltáratlan mélységek titkait. Egy olyan életet élt, melynek kezdetén sokkal több érintetlen vadonnal rendelkeztünk, de annál kevesebb tudással ezekről a vadonokról. Ahogyan telt Sir David mozgalmas élete, az emberi technológia úgy vezetett át minket a ma ismert jelenünkbe – a technológiai fejlődésnek olyan vívmányai, melyeket ma mindenki jól ismer, esetleg alkalmaz, értette meg velünk, emberekkel, egyre jobban, hogy miképp működik a minket körbevevő természetes világ. Valamint azt, hogy miképpen függenek e világ szereplői egymástól, és miképp nem vagyunk mi sem függetlenek a bolygó lakóiként a természet körforgásától. A technológiai fejlődés azonban nem csak a mindennapi életvitelünket könnyebbítette meg, és nemcsak a tudományos fejlődésnek adott egy lendületet, hanem egyre hatékonyabb eszközöket is adott a kezünkbe, hogy a természet kincseit minél jobban kiaknázhassuk.

Aki ma ötven év alatti, már egy olyan világban nőtt fel, ahol már minden politikus és szakember tisztában van a globális kapitalizmus fenntarthatatlanságával, immanens környezetpusztításával és az emiatt ránk váró civilizációs válsággal – elmúltak már a jövőbe reménnyel tekintő ötvenes és hatvanas évek, valamint a nemzetközi környezetvédelmi jogot megteremtő hetvenes és kilencvenes évek. Már pontosan tudjuk, hogy a jövőnk nem az emberiség további fellendülését, gazdagodását hozza magával, hanem felfogható közelségbe került egy összeomlás veszélye. Hiába minden tudásunk, ez nem akadályoz meg minket abban, hogy végigmenjünk azon az ösvényen, amiről már évtizedek óta tudható, hogy zsákutcába vezet. Ennek még élő bizonyítéka Sir David Attenborough természetfilmes munkássága, aki az elmúlt bő tíz évben kezdett el aktívan az emberi tevékenység és a klímaváltozás hatásait bemutatni a filmjein és sorozatain keresztül. Akkor, amikor a baljós jelek és a társadalmi percepció már olyan szinten voltak, hogy nem lehetett többé kimenni forgatni a dzsungelbe, és úgy prezentálni, mint a természetes idillt.

Attenborough tanúvallomása amellett, hogy rendkívül szívszorító, megkísérli eloszlatni a modern társadalmaknak azt a tévhitét, hogy van a környezet, vagy a természet, és azon kívül állunk mi, attól elválasztva, hatásaitól függetlenítve. Ezzel szemben a bolygó ökoszisztémája egy rendkívül komplex, összetett rendszer, amiben nem tudunk csak valamitől megszabadulni, mert szerintünk a civilizációnk kényelmét és biztonságát veszélyezteti. Ami a természetben létezik, annak a természetre nézve hatása van, tehát valamilyen szerepe hosszútávon kialakul, amely szerepet, ha nem látja el semmi, akkor az egész konstrukcióban az egyensúlyi állapot megdől. Ha az egyensúly megdől, az olyan láncreakciót indíthat el, ami minden mást is magával ránt, amíg ki nem alakul egy újabb egyensúlyi állapot. Ebből következik, hogy minden alkalommal, mikor valahol a földet lebetonozzák, akkor nemcsak a földből rügyező fűfélék és virágok látják annak a kárát, hanem a táplálkozó és beporzó rovarok is, a rovarokat elkapó kismadarak, az azokkal táplálkozó nagyobb madarak, és a hatások gyűrűznek tovább és tovább.

Az is világosan kimondásra kerül, hogy gyökeres változások nélkül a civilizációs összeomlás halálbiztos, és aktívan tennünk kellene azért is, hogy legalább egy részét megmenthessük. A film végigmegy a jelenlegi társadalmi rendszereink fenntartása melletti várható környezeti hatásokon: elolvadó jégsapkák, emelkedő vízszint, elsivatagosodás, mezőgazdasági, termelési válságok, aszályok, élelmiszerválság, vízhiányok és a korallzátonyok teljes pusztulása egy kis ízelítő a válságkoktélból. A helyzet vitathatatlanul borús, Sir David hajlott korának előnye viszont az, hogy minduntalan ódzkodik attól, hogy depresszióba zuhanva hagyjon minket a képernyő előtt. Hogy tényleg ilyen bizakodó-e, ezt nem tudjuk. De a film vége felvillant néhány pozitív tanulságot, hasznos receptet a válság megfékezésére.

Japánt például abból a szempontból említi meg, hogy az életszínvonal radikális növelése, az oktatás, az egészségügy mindenki számára elérhetővé tétele azt eredményezte, hogy az emberi termékenységi ráta hatalmasat csökkent. A magasabb életszínvonal kulcs lehet a túlnépesedés megoldása szempontjából (ez megint egy nagyon összetett téma, amihez jócskán lehetne kommentárokat fűzni). Egy másik pozitív eset Szingapúr, ahol a modern metropolisz urbanisztikai tervezésében ma már fontos szempont a biodiverzitás védelme, és a minél nagyobb városi biodiverzitás megteremtése. A természetet nem leválasztanunk kell magunkról, hanem a saját érdekünkben is, a saját szerepünket kell megérteni benne, és alkalmazkodnunk kell, hogy bolygónk is alkalmas maradhasson a számunkra. Erről szól David Attenborough tanúvallomása.