Közel három év telt el a Netflix vitathatatlan zászlóshajójának, a Stranger Thingsnek (a magyar nevet nem használja senki) negyedik évada óta. A Duffer-testvérek sorozata nagyjából egybeesik a streaming-szolgáltató felfutásával, és nagyban hozzájárult a Netflix népszerűségéhez. Tökéletesen érthető tehát, hogy tőlük szinte kuriózumnak számító módon jutott el a sorozat egészen az ötödik évadig, sőt, a végkifejletig, ami már tényleg a sci-fi kategóriába sorolandó Netflixes mércével mérve. Ahogy az is érthető, hogy nem bírják elengedni a világot, és már terítéken van egy spin-off sorozat is. De ennyire ne szaladjunk előre, hiszen az utolsó évad első fele már itt is van a hosszas várakozás után. A családok újra a televízió köré gyűlhetnek, együtt, vidámságban és békességben!

A Netflix némiképp tanult a többi streamingtől azon a téren, hogy nem érdemes egy turnusban kiadni az egész évadot egy ilyen hatalmas érdeklődésre számot tartó széria esetében, ezért egy briliáns húzással három részben adagolják számunkra az izgalmakat: az évad első fele huszonhatodikán jött ki, a következő három karácsony napján, míg a grandiózus finálé újévkor jelenik meg a platformon. Ezzel elérték, hogy egy hónapig Stranger Things-lázban égjen a világ, de azt is önmagában megmutatják, kiket tekintenek a célcsoportjuknak, illetve, hogy mit is tartanak a Stranger Things üzemanyagának. A családot, a barátságokat, az egymás iránti odaadást, a szeretetet – a képernyőn és a képernyő előtt is. Mindig is a fő karakterek szerethető jellemei és dinamikáik jelentették a sorozat legfőbb erősségét, még inkább, mint a rejtélyekkel és csavarokkal teli cselekmény és a természetfeletti elemek. Az alkotók bizonyára látták maguk előtt, ahogy a sorozatuk válik beszédtémává és igazi közösségi élménnyé a nyugati félteke legfontosabb ünnepein.

Igen ám, de az első évad idején még serdülés elején álló karakterek mára felnőtt emberek lettek. Kilenc év telt el azóta, hogy Will Byers-t (Noah Schnapp) elrabolta a demogorgon – mármint a valós időnkben, a cselekmény szerint ez cirka négy év volt. Összehasonlításképp, a nyolc Harry Potter-mozi tíz évet vett igénybe, és már ott is inkonzisztens módon öregedtek a gyerekszínészek. Ahogy a Harry Potter esetében, úgy itt is a széria fokozatosan elvesztette a kezdeti gyermeki báját, és egyre sötétebb irányt vett. A Stranger Things az elejétől kezdve dark fantasy volt, de mára nyugodtan csúfolhatjuk egy horrorszériának is – ebben az évadban nem egy olyan jelenet van, ami megfeküdheti az erőszakot nehezebben viselők gyomrát.

Az epikus zárlat óta másfél év telt el, Hawkins karantén alatt, a katonaság bevonult, de a súlyos sebeket szerzett Vecna (Jamie Campbell Bower) Michael Myers-módra kereket oldott, és senki sem látta azóta, hogy a kisváros alatt megnyílt a Föld. Hőseink, élükön Tizivel (Millie Bobby Brown) azonban ezt nem hagyják annyiban, és fáradhatatlanul Vecna nyomában járnak, de nemcsak ő, hanem a szörnyei is szőrén-szálán eltűntek. A kaliforniai és a szibériai brigád újra Hawkinsban, immáron közös stratégia mentén dolgoznak össze, kivéve Max (Sadie Sink), aki azóta is kómában fekszik, és senki nem tudja, meddig. Egy fináléhoz híven az új évad nem finomkodik, rögtön az első résszel belecsapunk a lecsóba, hogy aztán ez a magas tempó és adrenalin maradjon mind a további három epizódon keresztül.

Az írói szobában hosszas fejtörést jelenthetett Dufferék számára, hogy hogyan logisztikázzanak a rengeteg főbb karakterrel, hogy mindenki elegendő játékidőhöz jusson, és közben senki se szürküljön bele a pörgős cselekménybe, hanem újfent azt az arcát mutathassa, amiért a nézők szívéhez nőtt. Ezt csak részben sikerült elérni. Az új évadnak megvannak a maga nyertesei és vesztesei. Will például az előző két évad kispadozása után ezúttal végre központi szerepet játszik a cselekményben, és ahhoz is elkezdtünk közelebb kerülni, hogy mi történt vele a Hellyel lefelében az első évad történései alatt. Ugyancsak igaz ez Robinra (Maya Hawke), akinek a Will-lel közös párosa az évad egyik csúcspontja. Kettejük közös jeleneteik lettek a legjobban megírva. Míg az ő párosuk bőven szolgáltatott mély, érzelmes pillanatokat, sajnos a hosszú éveken át érlelődő kapcsolatok a kifáradás jeleit mutatják.

Érezhetően küszködtek azzal is az írók, hogy Jonathan (Charlie Heaton) és Nancy (Natalia Dyer) szerelmi drámájába valami életet leheljenek, amibe most már Steve is újra bekapcsolódik, de a párosuk (hármasuk) semmi újat nem tud nyújtani a korábbi évadokhoz képest, semerre nem tart, a jeleneteik azt az érzetet keltik, mintha a kötelező köröket futná a sorozat újra és újra. Jonathannal egyébként is az a probléma, hogy kevés szereplőhöz kötődik igazán, tavalyi legjobb cimborája sem tért vissza, és a karaktere is megrekedt egy bizonyos érzelmi-értelmi szinten. Nem úgy tűnik, hogy valami jellemfejlődésen menne keresztül az elmúlt két évadban, ami újra érdekessé tenné.

Egyelőre azonban nemcsak ők, hanem más felépített duók is vagy kevés, vagy semmilyen szerepet nem kapnak. Ez ügyben érdemes türelmesnek maradnunk, hiszen az évad nagyobbik fele még hátravan, a visszalévő négy epizód mind film hosszúságú lesz, és vélhetően okkal, ugyanis minden időre szükség lesz, ha szeretnének minden szálat jól elvarrni. Az évad első fele inkább bonyolította a képletet, új kérdéseket vetett fel, de alig hozott közelebb azokhoz a megválaszolatlan rejtélyekhez, amelyekre mindenki várja a választ.

Finálé ide, finálé oda, Dufferék azt helyesen tették, hogy a lezárás ellenére nem hagyták maguk mögött teljesen a bevált formulát, és a high concept ellenére ennek az évadnak is megvan a saját íve. A Hellyel lefelé és Vecna misztikuma annak ellenére sem oszlott el teljesen, hogy most már ki-be járkál rajta az amerikai hadsereg, a hőseink és minden rémség. Vannak újabb rejtélyek, újabb kedves kikacsintások, popkulturális utalások a 80-as évekre, érdekes párhuzamok más fantasykkel, és egy vadonatúj, garantált közönség kedvenc, szokásosan egy évadra limitált karaktert is kaptunk Derek (Jake Connelly) személyében, aki minden megnyilvánulásával lopja a show-t a többiek elől.

Ami megkopott, az a sorozat kedves humora, ami főleg a négyesfogathoz és a sorozat egyik csúcspontjának tartott Dustin (Gaten Matarazzo) – Steve (Joe Keery) duóhoz volt köthető. Ez részben visszavezethető a sötétebb tónus felvételére (Dustin esetében tökéletesen érthető a hirtelen változás az elmúlt évad eseményei tükrében, de az életvidámságától megfosztott Dustin Henderson szomorú látvány), ami tudatos koncepció, részben a színészek természetes öregedésére, ami miatt a sorozatbeli jellemükön is faragni kellett a karaktereknek. Akárhogy is, a lelke egy picit odaveszett ezáltal a sorozatnak. Az a poénkodás, amit néhol megengedett magának a széria, hitetlenebbnek (vagy simán kínosnak) tűnt, mint akár a legutóbbi évadban. Ezt biztos Dufferék is érezték, ezért is adták a szereplőgárdához fingós Dereket, illetve a Stranger Things-mércével is valószerűtlenül öregedő Holly Wheelert (Nell Fisher), hogy a sorozat megőrizzen egy darabot a gyermeki bájából.

Jókor jön a sorozatnak a zárlat, mert érezhetően nem tudták volna a Hawkins-i sztorit tovább húzni. Sajnos a szereplők felnövésével együtt a dialógusok középszerűsége is zavaróbbá vált (ez sem általános, ezzel is visszautalva például a Will – Robin páros kifejezetten erősen megírt jeleneteire de Vecnának nem tesznek jót a neki írt monológok), és egyelőre nem kaptunk olyan atmoszférában, cinematográfiában erős jelenetet, érzelmi csúcspontot, mint a negyedik évad ominózus negyedik része Max-szel és Kate Bush-sal. Erős volt a mostani zárlat is, de véleményem szerint alul rendezett volt ahhoz képest, amilyen lehetett volna.

Minden kritika, szőrszálhasogatás (kár volna tagadni, hogy élvezetes az ötödik évad) ellenére a Stranger Things itt áll a végkifejlet kapujában, és olyan lehetőség előtt áll, ami nagyon kevés sorozatnak adatik meg: egy olyan teljes egészében lekerekített, kultikus széria válhat belőle, olyan popkulturális mérföldköve a televíziózásnak, amely az elejétől a végéig képes volt tartani egy nagyon magas színvonalat, anélkül, hogy a rajongók vagy az újságírók pálcát törtek volna fölötte. Az eddigieket látva joggal bízhatunk benne, hogy az évad második felével az összes a világot és a szereplőket illető kérdésünkre választ kapunk, és egy mindent igényt kielégítő, de mégis egy kreatív, izgalmas, fordulatos, látványos (ezzel és a zenével sosincs probléma) édes-keserű zárlattal tarkított befejezéssel teszi fel a koronát a sorozatra.