Film

Hová tűnt Christopher Nolan? – Csillagok között

A tökéletes trükknél kifejtettem azt a gondolatot, hogy a rendező szerzőisége hogyan jelenik meg Nolan filmjeiben, és hogy sikerül-e neki összeegyeztetni az európai filmkészítési mintákat a hollywoodiakkal. Az írást azzal zártam, hogy a rendező megtalálta a maga útját a midcultban, a két szemlélet között. A legújabb, Csillagok között című filmjét elnézve úgy tűnik, tévedtem. Christopher Nolan fogságba esett Hollywoodban, a rendezői tér legnagyobb dimenziójában.

85464.jpg

De kezdjük a történettel pár szóban. Az ex-pilóta, Cooper (Matthew McConaughey) fiával és lányával egy kukoricafarmon tengeti életét, miközben a Föld egyre lakhatatlanabbá válik. Egy alternatív valóságban járunk, ahol a NASA-t titkos koordináták segítségével lehet megtalálni és Cooper hamarosan a dolgok közepébe csöppen. Űrhajóstársaival felküldik őket, hogy egy Szaturnusz melletti féreglyukon áthaladva új bolygókra leljenek, melyen folytatódhat a földi élet. Ebből az alapanyagból egy Nolantől megszokott csavaros történetvezetésű, kétféle végkifejletű borús hangulatú filmet várnánk, de nem így van. Bár a kezdő képsorok biztatóak voltak, a film cselekménye lineáris. Párhuzamos szerkesztésű, mivel a földi és az űrbeli eseményeket váltakozva látjuk, de az idő relativitása miatt Cooperékkel együtt tapasztaljuk meg milyen az, mikor az űrhajós lánya egyik pillanatról a másikra felnőttként küld videóüzenetet. Annak a jelenetnek érezni a súlyát, de sajnos csak nagyon kevésről lehet így vélekedni.

A film elejétől fogva magasan van az epic-faktor, és gyakorlatilag a záróképsorig le se áll. Sokszor indokolatlan jeleneteket nagyítanak fel a zene segítéségével, ezek esztétikailag mind remekül megkomponáltak, csak a hatás marad el. Nolant több kritika érte azzal kapcsolatban, hogy a filmjei általában borúsak és ridegek. Megjegyzem, szerintem is azok, de úgy tűnik ő ehhez ért. Itt egy teljesen más filmet alkotott, nyomát se érezni addigi szerzőiségének. Mondhatnánk azt is, hogy eredetileg Spielbergé lett volna a project, de Nolan mindig is értett a hozott alapanyag saját képére formálásához. Most rá se lehet ismerni! Mesterkélt monológokat tart a tudomány, a felfedezés és nem utolsósorban a szeretet fontosságáról. A tudományos részeknél igyekszik fogni a kezünket, értelem helyett az érzelmekre próbál hatni (e kettőt a film végén elég sajátosan, de inkább nevetségesen ötvözi), de csak az érzelmeskedés marad, miközben egy tőle végképp szokatlan újítást használ: a humort. Most az jöhet le, hogy nem szórakoztam jól a filmen, de meg kell, mondjam: nagyon is. Ez a film tényleg nagybetűs moziélmény! Még így is monumentálisabb, mint bármelyik társa az utóbbi időben. A drámával vegyített sci-fiket mindig is jobban kedveltem, mint a pár éve ismét népszerűségnek örvendő disztópiákat (lásd ’Lopott idő’ és társai).85461.jpg

A rendező korábbi alkotásaival ellentétben itt nem a történeten van a hangsúly, hanem a látványon és a zenén. Hans Zimmer óriásit alkotott! Tőle szokatlan sötét hangulatú hipnotikus taktusok hangzanak fel a filmben, mely egyértelműen arra szolgál, hogy a székhez szegezze a nézőket. Mintha nem is a zene kísérné a filmet, hanem fordítva: a film lenne alárendelve a zenének. A történet nem újdonság, és még csak harcedzett sci-fi rajongónak se kell hozzá lenni, hogy ismerősek legyenek a momentumok innen-onnan. Az Űrodüsszeia hommage több helyen egyértelmű a történet részleteit tekintve is, de elég csak megnézni, hogy az egyébként igen bénácskán kinéző fedélzeti robotok alakja mennyire hasonlít a monolitra. Valamint Danny Boyle Napfénye is visszaköszön a morális dilemmák miatt.

A szerzőiség, amit Scorsesének sikerült megtartania egy tőle idegen műfajú film, A Wall Street farkasa során, Nolané most elveszett a Csillagok között. Továbbra is érdemes azonban odafigyelni rá, mert még mindig korunk egyik rendezőzseniéről beszélünk és várhatóan ezután fog kiteljesedni sokoldalúsága.