Már több korábbi cikkben is kifejtettem azt az álláspontomat, miszerint a fantasy az egyik legigénytelenebb műfaj. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének minőségi fantasy alkotások, hiszen kapásból én is tudnék mondani többet is. Viszont nem véletlen hogy számos, főként egyébként kezdő alkotó ehhez a műfajhoz nyúl, mert mint azt mondják ez a műfaj adja a legtöbb alkotói szabadságot. Ami persze valójában inkább azt jelenti, hogy mindenféle baromságot összehadoválhatnak, bármiféle különösebb összefüggés nélkül. Vagy legfeljebb elintézik az egészet csak annyival, hogy ez mágia és kész, nem kell tovább magyarázni. Már pedig ez a fajta hozzáállás mindig, de így mindig meglátszódik az adott alkotáson és ez bizony egy adott ponton sokszor kegyetlenül a visszájára tud fordulni. Erre pedig tökéletes példa jelen cikkünk alanya az Eragon széria, ami valamiért szintén kult státuszba került. Legalábbis, ami a könyveket illeti. A belőle készült 2006-os filmről meg tegyünk úgy mintha nem is létezne.

Magát az alkotást egy bizonyos Christopher Paolini nevű szerző alkotta. Sőt konkrétan ez volt az első könyve, ami egyébként sok esetben érződik is. Emellett Paolini bevallottam sokat inspirálódott a Gyűrűk urából, ami szintén sok esetben érződik az egész regényben. De még így a könyvek elején a borítón is van egy ilyen kvázi világtérkép, ami nagyon hasonlít a Gyűrűk urában lévőhöz. Azonban ez önmagában véve nem feltétlenül baj, hiszen az egyes alkotások sokszor inspirálódnak vagy éppenséggel másolják egymást. Emlékszem anno az Eragon film kapcsán az egyik barátom például Gyűrűk ura hasonlatokkal magyarázta el nekünk, hogy ki kicsoda. Szóval az Eragon egy teljesen önálló alkotás, aminek csak helyenként vannak áthallásai más fantasy alkotásokkal.

Viszont akkor most térjünk is rá magára a konkrét alkotásra. És akkor itt rögtön az elején nem is fogok tovább feleslegesen kertelni, ugyanis az Eragon egy borzalmas alkotás lett és őszintén szólva nem is értem, hogy hogyan tudd ez az embereknek tetszeni. De ugye a 365 nap című „alkotásnak” is vannak rajongói. Szóval az Eragon egy négy részes könyvsorozat, aminek amúgy nem régiben lett egy afféle spin-off kötete az egyik főbb karakterrel, amire amúgy már a fősorozatban is utaltak, de bevallom azt már így nem volt kedvem elolvasni. Pláne nem annyi pénzért. Így arról az alkotásról nem kívánok nyilatkozni, bár a fősorozatból kiindulva nem hiszem, hogy annyira nagyon másabb lenne.

Azonban fontos leszögezni és ez most sokak számára lehet meglepő lesz, hogy maga az Eragon első része igazából tökre tetszett. És őszintén kíváncsi voltam a folytatásokra. Ezért is vettem meg mindjárt az összes további részt. Persze nem állítom, hogy az Eragon első része annyira tökéletes lenne, hiszen ha valaki ismeri azt a fogalmat, hogy random generált fantasy bullshit, na akkor az Eragon első része tökéletesen lefedi azt. Egy ismeretlen és elzárt titokzatos világ, ami valamiért megrekedt a középkori technológia szintjén, pipa. Egy hányattatott sorsú, de többre vágyó tinédzser, pipa. Valami mágikus cucc, pipa. Egy megalomán főgonosz, aki csakúgy uralni akarja a világot, pipa. Öreg mentor karakter, aki a történet egy adott pontján meghal, pipa. Hupsz, egy spoiler. Ja igen, némileg spoilerezni fogok majd a cikk során, de igazából elég kiszámítható az egész széria, szóval meglepődni senki sem fog.

Igazából a problémák leginkább a második résztől kezdődnek. Ugyanis az Eragon egyik és talán legnagyobb hibája az, hogy valami indokolatlanul hosszú. Illetve, ami még ennél is rosszabb, hogy egyszerűen nincs benne érdemi tartalom! Egyszerűen az érződik róla, hogy a szerző, Paolini akart valami grandiózus alkotást, ami már így a puszta terjedelmével is képes tekintélyt parancsolni, Azonban a helyzet az, hogy semmi, de így tényleg az ég egy adta világon semmi nem indokolja, hogy az Eragon négy kötetes legyen. És pláne nem kötetenként hétszáz valahány oldalas. Sőt az utolsó rész majdnem ezer oldal.

Persze lehet azzal jönni, hogy de hát a világépítés és a különböző fajok meg frakciók közötti viszonyrendszerek bemutatásával ezt valahogy ki lehet tölteni. Hát igen, valahogy tényleg ki lehet. Speciel épp az Eragon-ban is kivan. És éppen ez az alkotás egyik legnagyobb hibája. Ugyanis a helyzet az, hogy az Eragon unalmas. Hiába történnek benne dolgok, azok ugye az egyes kötetek terjedelme miatt szándékosan túl vannak nyújtva. Illetve, ami egy ennél sokkal súlyosabb probléma, nagyon rosszul vannak ritmizálva. Mármint úgy értve, hogy egyes fajon belüli konfliktusok, például a törpék belső viszálya a cselekmény egy olyan pontján kerül elő, amikor annak így látványosan semmi értelme és nem mellesleg teljesen logikátlan is.

Ha pedig már logika. Nos ugye a legtöbb ilyen jellegű alkotás úgy épül fel, hogy van valami nagy fenyegetés, jellemzően valami nagy gonosz varázserejű valaki, aki uralni akarja az egész világot vagy már valamennyire uralja is és ellene szervezkednek a többiek. Viszont ezeknek a bizonyos többieknek a bemutatása, kifejtése még jóval a nagy konfliktus megtörténte előtt végbemegy vagy néha van olyan is, hogy valaki pont éppen a nagy csata fordulópontján jelenik meg. De nem úgy, hogy megy a nagy csata vagyis hát jelen esetben csaták, amikor konkrétan a létezésük a tét és még akkor állnak neki szervezkedni meg fajok közötti konfliktusokat bemutatni. Márpedig az Eragon ezt csinálja.

Persze értem én, hogy a politikai szál mindig érdekes, hogy a legnagyobb fenyegetés közepette is valakik mindig helyezkednek. DE, itt már elvileg minden frakciónak kvázi a regény elején megvan a közös célja, és állítólag már hosszú ideje együttműködnek. Annyira érezni, hogy bizonyos dolgok csak is kizárólag azért történnek ebben a könyvben, hogy teljenek az oldalak. És ha már egyszer fantasy, akkor természetesen nem mehetünk el a legfontosabb dolog, vagyis a mágia és annak használata mellett.

Újfent az első rész adott egy teljesen korrekt és összetett rendszert, hogy nagyjából hogyan is működik a mágia az Eragon világában. Viszont ezt a második rész körülbelül felénél úgy szétbarmolják, ahogy azt elképzelni sem lehetett előtte. Konkrétan kijelentik, ja amúgy bizonyos varázsszavakkal konkrétan meg is lehet ölni valakit. Csak így simán. Meg amúgy irányítani is, meg így kábé bármit is meg lehet tenni effektíve csak így bemondásra. Na most ezzel az a baj, hogy ez így ezen a ponton konkrétan MEGÖLI a cselekményt. Merthogy innentől kezdve a csatajelenetek mindig megvannak akasztva, mert a folyamatos varázsolgatás miatt kvázi senki nem tud csinálni semmit.

Mondjuk azt azért meg kell hagyni, hogy adott ponton azért maga Paolini is észrevette magát, és ahol lehetett igyekezett menteni a menthetőt. Csakhogy ekkora ez már túl késő volt. Az Eragon cselekménye sokszor emiatt a mágia rendszer működése miatt megakad. Ó, és akkor még nem is tértem ki a sárkányokra, ami ugye kvázi ennek az egész szériának a legfőbb ismérve. Hogy sárkányokon lovagló varázslók. Ami amúgy tök menő meg minden. Csakhogy mivel ugye az Eragon világában a sárkányok is tudnak varázsolni így a fentebb kifejtett mágia működés során a sárkányok annyira táposak, hogy újfent megakasztják a cselekményt.

Tehát ott tartunk, hogy a cselekmény nem tud haladni vagy legalábbis csak nagyon lassan és körülményesen. A világ bár érdekes, de rosszul van bemutatva. Szóval egyetlen dolog van, ami még megmenthetné ezt az alkotást, a karakterek. Na most, a címszereplő Eragon a létező legsablonosabb és legkliséssebb főszereplő. És ismét az első részben még úgy ahogy teljesen jól működik. Van egy korrekt karakterfejlődési íve. Ám a további részekben nem kap semmilyen különösebb morális kihívást vagy történik vele bármi, ami színesítené a karakterét. Leszámítva talán azt, hogy egy ponton ő is tündévé válik. Az a szerelmi szála meg azzal a tündelánnyal, akinek már bevallom a nevére sem emlékszem meg hát, szóval olyan amilyen.

És hát ugye mivel a főszereplő sem kifejezetten egy érdekes karakter, így aztán a szerző, Paolini menet közben úgy dönt, hogy elkezdi váltogatni a nézőpontokat a különböző karakterek között, ami által ugye több cselekményszál lesz egyszerre. Ez egyébként valahol szerintem részben azért is történt, hogy a könyvek növekvő terjedelme valahogy meg legyen tömve tartalommal. Persze ezeknek a szálaknak az egyes részei olykor érdekesek. Főleg amelyek Eragon sárkányának Saphirának a szemszögéből vannak megírva. Viszont sokszor ezek is rosszul vannak összeszerkesztve és gyakran csak ilyen egy-két oldalas fejezetek lettek, amiket így nem nagyon lehet hova tenni, hogy ez akkor most konkrétan minek is kellett?

Na és akkor ott van az a bizonyos összecsapás a nagybetűs GONOSZ, Galbatorix ellen, aki amúgy egy ilyen renegát sárkánylovas, aki aztán varázslattal kvázi hallhatatlanná tette magát, meg nagyon erős, de ennek ellenére hosszú ideig csak ücsörgött a trónján és nem csinált semmit meg úgy amúgy lazán végignézte, hogy a kvázi lázadók elfoglalják a birodalmát. De ez persze mind csak azért, mert ugye az Eragon mágia szabályzata olyan pocsék, hogy Paolini nem csinálhatott vele mást. És az a végső csata. Oké értem én, hogy Paolini feltehetően nem akart valami tucat gyártott kardozós, varázslós harcot. De ez, ami az Eragon végén történik az komolyan mondom, hogy egy vicc. Na ott érvényesül igazán az, hogy mennyire félrement ez az alkotás.

Végszó

Bevallom így a cikk megírása előtt, de még így közben is sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyire írjak spoileresen erről az alkotásról. Mivel van egy-két olyan pontja amibe így nagyon velősen bele lehetne menni. Ám sok esetben tényleg csak ugyanazt tudnám elismételni és a lényeget remélem így is sikerült összefoglalni. Igazából az a legbosszantóbb, hogy mint azt említettem maga az első rész még tökre élvezhető. Viszont a további részek már közel élvezhetetlenek, amiket hogyha valaki ugyanúgy mint én egyszerre vásárol meg, akkor nem kizárt, hogy csalódni fog. Méghozzá nem is kicsit.