Yorgos Lanthimos most sem hazudtolta meg magát: a Bugoniával ismét a hatalom működését vizsgálja, miközben csatlakozik az eat-the-rich szubzsánerhez.

Lanthimosz neve az elmúlt másfél évtizedben szinte egyet jelent a bizarr és groteszk filmmel. A görög rendező az úgynevezett görög weird wave feltehetőleg legismertebb alakja, akinek a munkái – mint Az homár (2015), az Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) vagy A kedvenc (2018) – egytől egyig az emberi kapcsolatok abszurditását, a társadalmi normák torz működését és az erkölcsi dilemmákat vizsgálják. Legújabb filmje, a Bugonia első pillantásra tökéletesen illeszkedik a rendező eddigi életművébe: groteszk, abszurd, ugyanakkor fájdalmasan emberi történet a hatalomról, az elidegenedésről, de leginkább arról, hogyan torzul el a valóság, ha azt a félelem és a gyanakvás szűrőjén keresztül nézzük. A görög rendező ezúttal egy dél-koreai film, Jang Jun-hwan Mentsétek meg a zöld bolygót! (2003) című munkájának átszabáságba fogott bele, de a végeredmény jóval több, mint egy egyszerű, futószalagon legyártott remake: sokkal inkább átirat, amely Lanthimosz groteszk világába helyezi át az eredeti történet maró társadalmi kérdéseit.

A történet középpontjában egy összeesküvés-elméletekben élő férfi, Teddy (Jesse Plemons) áll, aki meggyőződéssel hiszi, hogy a világot idegen lények irányítják. Úgy véli, hogy a globalizáció, a multinacionális vállalatok térnyerése és természetvilág pusztulása mind egy nagy, földönkívüli terv részei. Amikor unokatestvérével, Donnal (Aidan Delbis) a kék bolygó megmentéséért elrabolja egy gyógyszeripar-nagyvállalat karizmatikus vezetőjét, Michelle-t (Emma Stone) még ő maga sem sejti, hogy tettével milyen lavinát indít el. Vallomásra akarja bírni a nőt, azonban az egyszerűnek ígérkező vallatás csakhamar egy bizarr pszichológiai játszmává alakul, amelyben a fogoly és a fogvatartott szerepe folyamatosan elmosódik és megkérdőjeleződik.

A film gerincét ennek a kettő embernek (ha az autista Dont kihagyjuk a képletből) és az általuk reprezentált két eltérő világnak a konfrontációja adja. A szabadidejében méhészként tevékenykedő Teddy a leszakadt rétegből érkező, összeesküvés-elméletekbe kapaszkodó kisember, míg Michelle nagyvállalati mogulként a felső osztály egyértelmű – hétköznapi rutinjait látva már-már karikaturisztikus – reprezentánsa. Emma Stone hűvös és enigmatikus Michelleje egyszerre mutatja az intelligenciát és a manipulatív készséget. Borotvált fejével és fehérre mázolt arcával a női hatalom tiszta, tökéletes, de az idegen szimbólumát testesíti meg. Jesse Plemons Teddy-ként a földhözragadt kisember tragédiáját hordozza magában, aki elvakult rögeszméiben és megszállott hitében próbál belekapaszkodni valamibe a világ értelmetlensége nyomán. Kettejük összecsapása nem csupán pszichológiai párbaj, hanem egyfajta társadalmi allegória is: a buzgó vak hit és a mindentől elhidegült tudás konfliktusa, az alávetettség és a hatalom drámája. A film elején és végén felbukkanó méh- és kaptármotívum egyértelműen a társadalmi hierarchiák groteszk allegóriája.

Teddy és Don, a dolgozók, ennek a hierarchiának az alján állnak, míg Michelle a méhkirálynő képében – a fizikai bántalmazások ellenére – mentálisan magabiztosan irányítja a feszült helyzeteket. A cselekmény során nem pusztán áldozatként jelenik meg, folyamatosan manipulálja Teddy és Don viselkedését, hol verbálisan, hol apró gesztusokkal és nyugodt testtartással állítja fel saját szabályait és kérdőjelezi meg fogva tartói dominanciáját. Lanthimosz mesteri módon használja ki a zárt tér (Teddy pincéjének) szűkösségét, annak érdekében, hogy a hatalmi viszonyok és pszichológiai játszmák minden apró rezdülését a néző elé tárja. Teddy kétségbeesett igazságkeresése minden mondatában ott lüktet, míg Michelle nyugodt, cinikus válaszai a hatalom magabiztos, de rideg logikáját képviselik. Lanthimosz ebben a kétpólusú kontextusban továbbra is a groteszk és a tragikum határán mozog: a racionalitás és az irracionalitás egyaránt működő valóságként jelenik meg, és a néző hol Teddy paranoid logikáját, hol Michelle hideg racionalizmusát tartja valósnak. A film végére azonban mindkettő magatartás tarthatatlanná válik, így a Bugonia a szó szoros értelmében morális labirintussá válik, amelyben nincs kijárat, csak a felismerés: a valóságot mindig az határozza meg, aki birtokolja a hatalmat a saját története elmondására.

A film groteszk stílusát a párbeszédek és a karakterek gesztusai is erősítik. Teddy hosszú, magyarázkodó és kapkodó monológjai – melyek az elméletei megerősítésére szolgálnak –  és Don komikus, néha értetlen reakciói a feszültséget és a humort egyszerre hordozzák. A dialógusok torzított ritmusa és a nyelv formalitása a nézőt folyamatos bizonytalanságban tartja, miközben érzékelteti a karakterek belső logikájának torzulását. A groteszk humor ugyanakkor nem csupán komikus elem, hanem a társadalmi és hatalmi struktúrák iróniáját is felerősíti: a néző látja, hogyan torzul a hatalom a groteszk helyzetekben.

Formailag a film teljes mértékben magán viseli a Lanthimosz szerzőiségének jól ismert jegyeit. A nagytotálok, a hosszan kitartott snittek, a steril fények és terek, a letisztult, egyben taszító díszletek és a statikus, szimmetrikus kompozíciók mind a rendező védjegyei. Robbie Ryan operatőri munkáján keresztül a vizuális merevség a legkevésbé sem öncélú: minden geometrikusan elrendezett, mintha maga az ember is egy rendszer része volna, ahol a mozdulatlanság a kontroll illúzióját szolgálja (ahogyan azt a rendezőtől már korábban megszokhattuk).

Emma Stone Michelle szerepében egyszerre mutatja meg egy rendkívül visszataszító, manipulatív készséget és a helyzetek maximális kontrollálásának képességét. Ez a film a színésznő negyedik kollaborációja a rendezővel (A kedvenc, Szegény párák, A kegyelem fajtái), korábbi alakításaitól eltérően ezúttal nem egy törtető vagy az életet éppen megtapasztaló emberről, hanem sokkal inkább egy, a hatalmát radikálisan gyakorló karakterről beszélünk. Jesse Plemons rendkívül hitelesen és átérezhetően alakítja a megszállott, ám kiszolgáltatott kisembert, akit a puszta hite és az elméletei vezérelnek. Karakterét Aidan Delbis figurája egészíti ki: humoros és gyakran bizonytalan reakcióival fokozza a feszültséget, miközben lehetővé teszi a néző számára, hogy a két férfi közti hierarchiát könnyedén tudja értelmezni. A film legerősebb eleme mégis az, ahogyan a társadalmi szatírát és a pszichológiai drámát egyensúlyban tartja.

Lanthimosz nem egyszerűen – esetleg egy fásult eat-the-rich filmre hajazóan –  gazdagok kontra szegények történetet mesél: sokkal inkább azt vizsgálja, hogyan válik maga az igazság a hatalom eszközévé. A vállalati világ, amelyben Michelle uralkodik, nem a klasszikus gonoszság terepe, hanem a jólét, a racionális működés és az erőltetett pozitív kommunikáció illúziója mögé rejtett elnyomásé. Ezzel szemben Teddy összeesküvésekkel teli világa a tagadás és a megszállottság tere. A film végső tragédiája az, hogy mindkét oldal önmaga karikatúrájává válik, és a kommunikáció lehetetlenné válik közöttük.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy a Bugonia bizonyos pontokon – az életmű egészét nézve  – önismétlővé válik. Lanthimosz stílusa annyira markáns, hogy a néző számára már-már kiszámíthatóvá válnak a látottak. Az elidegenített beszédmód és a hűvös irónia ezúttal kevésbé hatnak revelatívan, mint korábbi filmjeiben. A groteszk tehát itt nem újdonság varázsával hat, hanem egy sima eszközként jelenik, amelyet a rendező talán túlságosan is magabiztosan kezel.

Végső tanulságként csupán egy felismeréssel szolgál a rendező. Minden ideológia, legyen az kapitalista vagy forradalmi, végső soron ugyanarra a vágyra épül: hogy értelmet találjunk a káoszban. A Bugonia világában a valóság már rég nem objektív, csupán vágyak vezette massza, amit a modern ember morális bénulása teljesen befed.