Ki ne szeretné Aladdint, Mauglit és a többi Disney-hőst, vagy éppen a hercegnőket? Utóbbiak esetében számos ikonikus karakter született 1937-től kezdve a szórakoztatóipar egyik – ha nem a legnagyobb – stúdiójának boszorkánykonyhájában. Csipkerózsika, Mulan, Elsa, Belle, Hamupipőke és természetesen Hófehérke is rengeteg kislány példaképévé és kedvenc hercegnőjévé vált az évtizedek során, így hát nem csoda, hogy a Disney a 2010-es évek közepén úgy gondolta: elérkezett az idő a régi klasszikusok élőszereplős feldolgozására – hiszen bejáratott, sikeres filmjeikről van szó.

Rájöttek, hogy zéró kreativitással és új ötletek nélkül is hatalmas bevételre tehetnek szert, ráadásul minimális kockázattal. (Üdítő kivétel volt a Demóna első része.) Ehhez a sorhoz csatlakozott idén az első egész estés animációs filmjük feldolgozása, a Hófehérke, amely nemcsak a legrosszabb értékelést kapta a kritikusok és a nézők körében a Disney-alkotások közül, hanem anyagilag is hatalmas bukás lett a stúdió számára. Most pedig megérkezett a legújabb élőszereplős filmjük, a Lilo és Stitch – A csillagkutya. Az előzetesek és az ötletes marketing alapján olyan érzésünk támadt, mintha a régi Disney-érából érkezett volna az alkotás. De vajon a kész film is ezt az érzést nyújtja?

A feldolgozás története nagy vonalakban követi az eredeti mese cselekményét: a sztori egy földönkívüli lénnyel, Stitch-csel (Kísérlet 626) kezdődik, akit egy őrült tudós, Jumba hoz létre egy másik bolygón. Stitch-et egyetlen céllal alkották meg: hogy pusztítson. Ennek megfelelően erős, szinte elpusztíthatatlan, és rendkívül intelligens. Mivel veszélyt jelent a galaxis rendjére, elfogják, ám találékonyságának köszönhetően megszökik, és végül a Földön landol – egészen pontosan Hawaii-on. Itt találkozik a magányos és különc hatéves Lilo-val, aki nővérével, Nanival él, miután elvesztették a szüleiket. Lilo örökbe fogadja Stitch-et, mivel azt hiszi, hogy egy különös kutya, ám hamar kiderül, hogy szó sincs erről. Közben a gyámügy is zaklatja a családot, és megérkeznek a galaktikus ügynökök, hogy elkapják a szökött Stitch-et.

Az eredeti mesének az egyik legfőbb üzenete a család fontossága volt. A hawaii kultúrában az ohana azt jelenti: család. A család pedig azt jelenti, hogy senkit sem hagyunk magára – vagy felejtünk el. A történet erre a gondolatra épült fel, ez volt a vezérfonala – és ez most sincs másképp. Emellett olyan fontos témák is felbukkannak, mint a másság elfogadása, a traumák feldolgozása, valamint a barátság és a feltétel nélküli szeretet. Szemben a korábbi élőszereplős feldolgozásokkal, a Lilo és Stitch ezeket a témákat nem felszínesen vagy áttematizálva mutatja be, hanem épp ellenkezőleg: mélyíti és kibővíti őket az eredetihez képest.

A család témája extra rétegeket kap: a család nem feltétlenül attól család, mert vérségi kötelék van a tagok között. A film vége emiatt mondanivalóban nem tér el érdemben az eredeti meséjétől, annak ellenére sem, hogy néhány elemet megváltoztattak benne. Mivel az alkotók több ponton is mertek hozzányúlni az eredeti műhöz, és nem csupán szolgai módon másolták le azt: például Gantu kapitány, az eredeti történet gonosza, teljesen kimaradt a feldolgozásból – ezt a készítők már korábban jelezték, így nem számít spoilernek. Helyette Stitch teremtőjét, Jumbát tették meg az ellenlábas szereplővé, aki az eredetiben inkább egy vicces nagybácsi karakter volt. Itt viszont egy abuzív, bántalmazó apafigurává válik, aki saját teremtményén – gyakorlatilag a fián – keresztül próbálja megvalósítani az álmait, mit sem törődve azzal, hogy mit szeretne a „gyereke”. Ezáltal Stitch karaktere is árnyaltabbá válik.

A szereplők terén sem érheti panasz a filmet. A két főszereplő között kiváló a kémia, a Lilo-t alakító Maia Kealoha pedig természetes hitelességgel játszik – egyáltalán nem érezni, hogy egy digitális karakterhez beszél. Billy Magnussen, mint földönkívüli ügynök, egyszerűen lopja a show-t – az első perctől az utolsóig látszik, hogy élvezi a szerepet. A rég nem látott Tia Carrere is visszatért a filmezéshez egy mellékszerep erejéig: ő alakítja a gyámügyest, aki megvizsgálja, Nani alkalmas-e Lilo nevelésére. Érdekes húzás nem tudom mennyire volt ez tudatos a készítőktől, ugyanis Carrere az eredeti animációs filmben Nani hangját adta – így most kvázi „önmagával” beszélget arról, vajon fel tudná-e nevelni a húgát. A többiek bár nem éppen Oscar-íjas alakításokat nyújtanak, a kötelező, illetve elvárt játékot hozzák.

A látvány végre nem okoz csalódást – szemben korábbi Disney-élőszereplős produkciókkal (khmm… törpék a Hófehérkében). A CGI nem esik le a vászonról, Stitch és a többi földönkívüli karakter végig organikusan illeszkednek az élőszereplős környezetbe – annak ellenére, hogy a film csupán közel 100 millió dollárból készült. Úgy tűnik, a Disneynél is lehet alacsonyabb költségvetésből minőségi vizuális effekteket gyártani (bár ezzel trükköztek azért a készítők, az űrlények jeleneteit minimalizálták).

Lilo és Stitch – A csillagkutya élőszereplős változatát kezdetben egy Disney+ filmnek szánták, ám miután Bob Iger visszatért a stúdióhoz ez megváltozott és mozis bemutatót kapott. És milyen jól tették. Ugyanis a legújabb élőszereplős meséjük az eddigi legjobb feldolgozásukra sikeredett. Egyszerre tiszteli az eredeti művet és mélyíti, illetve érdemben és bátran változtat azon, miközben végig megőrzi annak szellemiségét. Remélhetőleg a jövőben ez lesz a követendő példa, nem pedig a Hófehérke és társai, mivel úgy tűnik még mindig képesek a Disney-nél értékelhető, szívvel lélekkel készült filmeket készíteni, amelyektől nem azt érezzük, hogy egy utángyártott olcsó gyorséttermi ételt fogyasztunk éppen.