Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.
A mandalóri amennyire faéknek tűnik, épp olyan mértékben komplex helyzetű. Az a fajta sorozat, ami nem ígér sokat, így érthetetlennek is tűnhet, hogy ekkora hájphadjárat lengi körül. Valahol viszont érthető, hogy az az alkotás, amelyik nem hitegeti nézőjét kreált kérdések garmadájával az expozícióban, szükségszerűen szimpatikus lesz. A pilot után megnéztük, hogy hogyan teljesít az első Star Wars sorozat.
Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.
A Watchmen-t olvasva vagy nézve számtalan korábbi, képregényes sablonoktól mentes figurával találkozunk. Alan Moore és Damond Lindelof valós emberi karaktereket tudtak létrehozni, akikkel kapcsolatban feltétlen nélküli azonosulás nem biztos, hogy megtörténik, de a motivációik abszolút érthetők lesznek a cselekmény alakulása során. A cikkben a képregényből, ebből adódóan a filmből, valamint a sorozatból is fogunk csemegézni. Vigyázat, a cikk erős spoilereket tartalmaz! A lista erősen szubjektív
A filmkészítők, sőt az összes többi történetmesélő az idők kezdete óta szeret az ismeretlen helyekkel dolgozni. A felderítetlen föld alatti barlangokban lakozhatnak szörnyek, sőt teljes más civilizációk; az Északi-sarkon vagy a Holdon lehet titkos földönkívüli bázis, sőt egy régi ház pincéjében is lehet érdekes dolgokra bukkanni. Ezt a titokzatosságot használja ki az Árok is a helyszínválasztásával, de sajnos a tengerén kívül más mélység nincs a filmben.
Talán. Ezzel a szóval ér véget Jay Roach Botrányra keresztelt filmje. És fájó, hogy ez a szó ironikus a végeredményre nézve, de a Botrány maga is egy olyan mozi lett, ami sok szempontból eldönthetetlen. Fajsúlyos témákat tárgyal, de a rendezés stílusa és a forgatókönyv karakterkezelése, valamint cselekménykoncepciója inkább kioltják egymást, aligha tudják érdemben bevonni a nézőt, vagy épp saját színészeiket. Végső soron a téma vaskosabb lesz a filmnél.
Alejandro Amenábar csupán 28 éves volt, amikor Más világ (The Others) című remekműve megjelent. A spanyol művész egyszemélyben látta el a rendezői, a forgatókönyvírói, sőt még a zeneszerzői feladatköröket is. Végeredményként hatásos, az idő próbáját kiálló – azaz klasszikus – filmet hozott össze, mely felejthetetlen és utánozhatatlan.
Az év elején egy filmrajongó számára talán nincs is érdekesebb elfoglaltság, mint eltöprengeni azon, mit hozhat a mozgóképek világában a következő 365 nap? A Hollywood Reporter megszólaltatott több mint 40 bennfentest, az ő előrejelzéseikből szemezgetünk nektek az alábbi cikkben. Az ilyen jóslatok természetesen meglehetősen bizonytalanok, sok köztük meglehetősen naiv, sok pedig ezzel ellentétben szinte magától értetődő. Szóval az alább leírtakat senki ne kezelje se biztos tippként, se óriási revelációként ható igazságként, de azért vitaindítónak mindenképp érdemes átfutni ezeket az előrejelzéseket.
