A sötét kristály ma már megkérdőjelezhetetlenül filmlegendának számít. Az élénk, groteszk látványvilága és a tapinthatóan életszerű, torz karakterei örökre beleégtek az emlékezetünkbe. Ez a monumentális alkotás bebizonyította, hogy a gyerekfilmek műfaja jóval szélesebb, mint azt a korában hitték – és emellett új szintre is tudta emelni az elavulóban lévő bábfilm műfaját.
Alex és Grace életük nagy napjára készülnek. Alex dúsgazdag családjának rezidenciáján, a kissé furcsa családtagok társaságában kimondják a boldogító igent, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Elnézést, ez egy másik film lenne. Itt ugyanis a férj családjának rendhagyó szokásából adódóan a nászéjszakán a menyasszonynak egy különös, és különösen véres játékban kell a saját életéért küzdenie.
Mindenki hallott már videojáték adaptációkról, ám sokkal kevésbé tárgyalt téma a társasjáték-feldolgozások topikja. És joggal! Ugyanis felvetődhet bennünk a kérdés: ki a fenének jutna eszébe ilyen hülyeség? Márpedig eszébe jutott, és nem is kevés embernek! Járjuk tehát körül, milyen szörnyetegeket teremt Hollywood, amikor tényleg minden eladható dologból pénzt akar csinálni.
Jelen írásban egy olyan jelenséget kívánok boncolni, ami az elmúlt pár évben ütötte fel csak a fejét, valamint igencsak befolyásolhatja az elkövetkező évtizedek filmgyártását. Ezek pedig az alkotásról szóló filmek, azok, amik betekintést adnak egy művész hétköznapjaiba, problémáiba, illetve abba, miként hoz létre a semmiből valami maradandót. Természetesen nem az utóbbi évek spanyol viasza ez, csak mostanában lett ez is a divathullám áldozata.
A kubai Carlos Acosta volt az első afroamerikai balett-táncos, aki olyan világhírű darabok főszerepeit játszhatta el, mint például a Rómeó és Júlia. Ez nagyon szépen cseng, ám az Út a királyi Operába című életrajzi film az idáig vezető útról is beszámol – méghozzá kegyetlenül őszintén.
Milyen lenne, hogy miközben kétségbeesetten kiabálsz segítségért, mert ujjaid éppen csak tartanak a felhőkarcoló szélén, megjelenik Superman. Nagy palást, széles mosoly, a remény teljes szimboluma. Aztán rádnéz, és annyit mond: „Dögölj meg!”, majd ellöki a kezed a párkánytól. Na ilyen sorozat a The Boys.
Készülhet-e igazán jó korhatáros vígjáték gyermekekről? A Jó srácok alkotói ennek a kérdésnek a megválaszolására tettek kísérletet, de igazolja-e őket a szexuális segédeszközökkel megrakott végeredmény?
Aki csak egy kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, az jól tudja, hogy ha Hollywood fenegyereke, Quentin Tarantino filmet készít, arra bizony oda kell figyelni. Már az előzetes hírek is ígéretesek voltak: az amerikai filmgyártás hőskorában játszódó történet, minden részletre kiterjedő hitelesség, és egy annyi csillaggal teletűzdelt szereplőgárda, amennyit a Hollywood Walk of Fame-en sem lehet látni. Ebből fakadóan óriási hype alakult ki Tarantino kilencedik filmje körül. Vajon meg tudott felelni a magas elvárásoknak a Volt egyszer egy… Hollywood?
Legutóbb az életmű felénél maradt abba az írás. Térjünk is rá a maradékra. A nosztalgiavonat nem állt meg a Kill Bill-nél, sőt ki is lehet jelenteni, négyzetre lett emelve a Grindhouse: Halálbiztos személyében. 
Ha az ember leül megnézni egy Tarantino filmet, akkor elég öt perc ahhoz, hogy az egykori videótékásból mára kultikussá vált rendező markáns stílusjegyeit felismerje. Hektoliter mennyiségű vér, folytonos káromkodások, életszagú párbeszédek, női lábak. Ezt a sort napestig lehetne folytatni, anélkül, hogy megunnánk. Röviden összefoglalva, senki mással nem lehet összekeverni ezt az embert. A vele készített interjúk alapján pláne nem. Lehet szeretni, vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni, egyszerűen lehetetlen. Ez pedig azzal is jár, hogy mindössze 27 év leforgása alatt emberek tömegei várják hatalmas lelkesedéssel a szám szerint 9. filmjét, mely a Volt egyszer egy… Hollywood címet kapta. A film megjelenéséig itthon még várni kell egy ideig. Addig is vegyük végig azokat az állomásokat, amiken egy knoxville-i gyerek végigment, azért, hogy a filmművészet fekete báránya legyen.
A felesleges, sokat olvasott születési adatok helyett inkább az életműre koncentrálnék, azon belül is inkább a rendezéseire. Természetesen meg kell említenünk a Tiszta románc-ot, valamint a Született gyilkosok-at, melyeket ugyan ő írta, de a más rendező jelenléte, hatása az eredeti koncepciótól igencsak eltérő eredményt szült. Kiváltképp Oliver Stone rendezése, amit Tarantino azóta is letagad. Ez a korszaka is remek filmeket eredményezett, amelyek többet is megérdemelnének, most viszont nem lesz róluk szó.
