Egyéb

Szabó család újratöltve – Blackout poadcast első évad

A Queen film sztárja alkotott már nagyot sorozatban is. Most viszont egy olyan munkásságát veszünk gorcső alá, aminek a műfaja is ritkább. Meghallgattuk a Blackout című hangjátékot.

A digitalizáció gigantikus alapjaiban változtatta meg a fogyasztási szokásokat az utóbbi években. Az első CD lejátszómat még ajándékba kaptam tizenévesen. A világ legklasszabb, legmenőbb dolga volt, hogy buszra ültem, bedobtam a fülest és a zene kizárta az idegesítő és unalmas külvilágot. Aztán vettem egy mp3 lejátszót, és végre nem kellett a tenyér méretű vacakkal bíbelődnöm, plusz nem csak egy albumnyi zenét hordoztam magamnál, hanem jóval többet. Ma már mindez hatványozódott, mert bár megint egy másfél tenyérnyi eszközzel rohangálunk, de azzal cserébe telefonálhatok, híreket olvashatok és hozzáférek annyi média tartalomhoz, amennyit elbír sávszélem. Ahogy a nyomtatott lapoknak, úgy a rádióadásoknak is fel kellett venni a versenyt az internettel, most hogy nem kell hosszú perceket várni, míg a betárcsázós net recsegve, keregve rámászik a kapcsolatra, hanem folyamatosan rá vagyunk kötve 24-ben az információs sztrádára.

A masszív tartalom persze megköveteli a szelektálást, tehát nincs már olyan, hogy nyolcra haza kell érnem, mert kezdődik a Dallas. Beröffented a mobilod az alföldi puszta közepén, két szürkemarha mellett, majd ledarálsz egy Barátok Közt évadot reggelig, mire a nap előbukkan a horizonton. Persze még mindig működik, hogy reggel beülök az autóba, és behozom a Sláger rádiót, vagy tudom is én mit, míg elérek a munkahelyemre, de a legtöbb ember poadcastet vagy hangoskönyvet hallgat. Na jó, talán nem. Nem olvastam erre vonatkozó felméréseket, de a saját bőrömön tapasztalom a változást. 

Az utóbbi időben igen ráfüggtem a poadcastekre, ami a Wikipédia leírása szerint egy epizódikus jelleggel kiadott digitális hangfájl. Rendben, csak azért írom, hogy tisztába tegyük a fogalmakat. Szóval streameled a dolgokat, mert manapság ugye mindent streamelünk. Mert mi is a stream? Van akinek jogos a kérdés, a fateromnak nem is olyan rég el kellett magyaráznom. Az igazat megvallva jóval könnyebben ment, mint amikor azt kellett elmagyaráznom, hogy mi az a mém. Szóval streamelsz, mert minek hordozgatnád magaddal a két évadnyi Született feleségeket, meg a Beethoween összeset, mikor ott a net a zsebedben. A streamelés viszont annyit tesz, hogy nem csak ott ahol akarom, hanem akkor is, amikor akarom. A dolgok nem tűnnek el, csak átalakulnak. A Spotify-t megnyitva jóval több poadcestre tudok feliratkozni, mint amennyit időm van meghallgatni. Mert alapvetően minden érdekel. Így alakult, hogy az érdekes társalgós műsorok, és az ismeretterjesztő műsorok között feliratkoztam pár sztori alapú hanganyagra is.

Mert a Szabó család nem halt meg, hanem átalakult. Különbséget kell tennünk ugyanis a hangjáték, és a hangoskönyv között. Míg ugye a hangoskönyv esetében egy jó orgánumú valaki felolvassa a nyomtatott verziót, a hangjáték egy teljesen más élményt ad. Színházi előadás, a hangra koncentrálva. 1938 október harmincadikán, ha valaki bekapcsolta a rádiót Amerikában, azt hallhatta, hogy New Jersey területén egy űrhajó belecsapódott a földbe, a marslakók pedig elözönlötték a földet. Mindez persze csak a színészlegenda, Orson Welles nagyon élethű felolvasása volt, H.G. Welles, A világok harca című regényéből. Bár a műsor elején bemondták, hogy csak egy rádiójátékról van szó, de abban az esetben, ha valaki rossz időben tekert az állomásra, úgy hallhatta, mintha valóban egy híradás lenne, melyben teljes komolysággal beszélnek a föld megtámadásáról. Az eredmény kisebb pánik lett. Ahogy régen is, ma is megtalálják a különböző platformokat a történetek, melyeket az emberek mesélni akarnak azoknak, akik hallgatni akarják őket. Ez egyetemes és örökérvényű dolog. És mint említettem, én az a fajta fickó vagyok, akit minden érdekel. Nem véletlen, hogy feliratkoztam pár olyan poadcestre is, ami a hangjátékok hagyományát hivatott feléleszteni. Ilyen volt a Blackout is. 

Akadnak olyan sztori orientált poadcestek – bár lehet ezeket nyersfordításban szkriptelt poadcasteknek szerencsésebb lenne hívni -,  amelyeket amatőrök vesznek fel hátsó garázsokban, de a Blackout nem igazán ilyen. A sikerességüket tekintve talán elég csak a Homecomingot említenem, melyet egy jelenleg két évadot megélt sorozattá adaptáltak Julia Roberts főszereplésével. A Homecoming sorozatot egyébként pont az Sam Esmail készítette, akinek a díjesőben fürdő Mr. Robotot is köszönhetjük. A Mr. Robot rakétaként magasba törő sztárja Rami Malek, a Blackout poadcast legnagyobb fegyverténye.  A sztori szerint Malek egy rádiós DJ-t játszik (ha nem ez a pontos magyar megnevezés, akkor kövezzetek meg), akinek meg kell védenie a családját, mikor az egész országban elmegy az áram.

Az energiaforrás, melyre az ember olyan nagyon támaszkodik. Ez persze azonnal apokaliptikus helyzetet eredményez. Az, hogy Scott Conroy, a poadcast írója eredetileg tv sorozatnak szánta az alapötletet, nem csak a sztoriból, de az egész struktúrájából is kiérződik. Kapunk “mi történt az előző részben” összefoglalót, stáblistát, és a részek végén zenei tracket is, amire aztán veszettül kereshetünk rá, hogy felvegyük a listánkba. A Twinpeaks óta jól bevált kisvárosi toposz itt is megállja a helyét, és a fókusz nem csak a Malek által alakított Simon Itani családján van, hanem azon a közösségen is, akiket alapjaiban reformál meg a nemzeti katasztrófa. Annak ellenére nem megy bele az emberi elme mélypszichológiájába a sztori, hogy itt az író a párbeszédekre tud támaszkodni, nem pedig a látványra, de ezt nem lehet felróni neki, lévén nyolc epizódról beszélünk, amik egyenként 25-30 percesek, és két masszív reklám is megakasztja a történetet. 

Mivel ugye hangjáték, a történet eladásához az alkotóknak a hangra kell támaszkodniuk, és ez a színészeknél kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy azoknak akik nem eredeti hangján hallották Rami Maleket furcsa lesz az orgánuma, én viszont mocskosul élveztem, mert bírom a hangját, amivel tud is bánni. Az már valamiért rettentő furcsa volt, hogy Rami családapának van eladva tinédzser gyerekekkel. A fickó 81-es, és tízet tévednék mínuszban, ha nem tudnám. Sebaj, ezen igyekeztem túllépni. Nem volt nehéz, lévén a többi szerepre nem ekkora neveket szereztek meg, de mindenki hozta a szintet. Ez azért nem árt egy hangjátékban, hisz meg kell tudnom különböztetni a szereplőket anélkül, hogy állandóan bemondják egymás neveit. Másik fontos elem egy ilyen poadcast esetében a járulékos hangok, amit szintén profi módon hoztak az alkotók. Ha boltban voltak, kassza csengést hallottam, meg ajtónyitás csilingelést, ha kocsiban ültek, akkor azzal járó mellékzajokat. Mindezt profin, nem két fillérekért felbérelt tinédzser verte a nagymama lábosát. A zenék pedig szintén nagyon jók lettek. A score akkor szólal meg, amikor kell, és olyan misztikus aláfestést adott a sztorinak, ami azonnal belehelyezett a megfelelő hangulatba. 

Ja, és a stáblistás számokra pedig azonnal keresnem kellett annyira bejöttek.  Mindezek ellenére az egész Blackout rendelkezik egy B kategóriás hatással, aminek az eredetét nem tudnám megmagyarázni. Talán a formátum az oka. De talán az, hogy mindezen pozitívumok ellenére a történet és az elmesélése nem emelkedik felül azon az átlagklisés megoldásokon, amiket egy hasonszőrű sorozattól várnánk. Az, hogy mennyire okoz problémát egy ekkora áramkimaradás, szintén nagyon felületesen van érzékeltetve, és ezt csak növeli az, hogy az egésznek olyan érzete van, mintha nem is napjainkban, hanem 15-20 évvel korábban játszódna a sztori. Oké, minden lehal, de a rádióállomás tovább működik? Ez csak erősítette azt a retró érzést, ami nekem alapvetően bejött az egészben.  

De ízlések és pofonok ugye. A történet nem hibátlan, és a részek végi cliffhangereket se éreztem általában túl erősnek, de ha valamiben nagyon odavág, az a  hangulat. A zene és az alakítások azonnal berántanak. A történet mondanivalóját sem én fedeztem fel többnyire, hanem átjött a szereplők szájából, ami nem feltétlen jó, főleg egy hangalapú mesében, ahol ezek a hibák sokkal élesebben érződnek. Egy előre megírt szöveget sokkal bonyolultabb természetesen eladni, ha nincs mellé színjátszás a testtel. És persze, mint minden rejtély alapú sztori, ez is azzal visz minket előre, hogy tele vagyunk kérdésekkel. Ez mondjuk pozitív annak, aki szereti a hasonszőrű műfajokat.  A Blackout nem találja fel a spanyolviaszt, viszont a maga műfajában egy elég kellemes, felületes szórakozást nyújt, ha éppen a metrón ülünk, vagy vacsorát dobunk össze a családnak. A műfaj, mint olyan, pedig elég sok meglepetést tartogathat még.