Három év kihagyás után visszatért a Netflix díjnyertes animációs antológiája, a Love, Death & Robots. A legutóbbi évad óta eltelt időben a legtöbb streaming szolgáltató is felzárkózott, és kis túlzással már mindenkinek van egy hasonló koncepciójú sorozata (gondoljunk csak a Star Wars: Visions-re a Disney+-on, vagy a Secret Level-re és a The Boys: Diabolical-ra a Prime Video-n). Kérdés tehát, hogy tud-e még újat mutatni David Fincher és Tim Miller forradalmi animációs projektje?

Egy macska párbajt vív az ördöggel egy költő lelkéért, akinek a verse elhozhatja az apokalipszist. Egy aszteroidagyűrűben élő kiborg különleges kapcsolatot épít ki egy földönkívüli házikedvenccel. A második világháborúban egy amerikai bombázó legénysége olyan túlvilági fenyegetéssel néz szembe, amihez kevésnek bizonyulnak a fegyvereik. A Jupiter holdjainak árnyékában gladiátorok és dinoszauruszok harcolnak egy arénában. Milyen véleménnyel lennének rólunk az okos eszközeink, ha meginterjúvolnák őket? Hogyan vezetett egy macska és egy háztartási robot szövetsége az emberiség bukását eredményező forradalomhoz? Eredeti ötletekből most sincs hiány, azt meg kell hagyni.

Mégis az volt az érzésem a negyedik évad nézése közben, mintha Fincher és Miller kezdenék szem elöl téveszteni, hogy mi a lényege az antológiájuknak. A legegyértelműbb bizonyítéka ennek pont az első epizód, a „Can’t Stop”, ami tulajdonképpen egy animált Red Hot Chili Peppers videoklip. Jól néz ki, ehhez nem fér kétség, de mégis mi köze van ennek a szeretet-halál-robotok tematikához? A „Close Encounters of the Mini Kind” egy az egyben ugyanarra az ötletre épül, mint az előző évad „Night of the Mini Dead” epizódja, csak ez a zombi filmek helyett a földönkívüli inváziós filmek kliséit figurázza ki héliumhangon visítozó mini emberekkel. A „Golgotha”-t csak nagy jóindulattal lehetne animációnak nevezni, hiszen a nagyrészt hús-vér színészek játszanak benne, és mire kezdene érdekessé válni, addigra már véget is ér. És persze a Love, Death & Robots sem úszhatja meg a szórakoztatóiparban manapság kötelező univerzumépítést, és rögtön két sztorit is kapunk („Spider Rose” és „The Other Large Thing”), amik egy korábbi évad valamelyik epizódjához kapcsolódnak.

De azért nem teljesen negatív az összkép, ugyanis most is jutott néhány igazán kiemelkedő történet. A „400 Boys” érdekesen vegyíti a bandaháborút egy posztapokaliptikus világgal, vizuálisan pedig igazán megkapó (még ha zsenialitásban nem is ér fel a stúdió korábbi munkájához, a „Zima Blue”-hoz). A „Smart Appliances, Stupid Owners” ötletesen játszik a mockumentary stílussal, és a stop-motion gyurmaanimáció használata mindig örömteli. A „For He Can Creep” a másik macskás epizóddal ellentétben nem ragad le az unalomig ismert macskás vicceknél, és szinte egész mitológiát teremt egy fausti alku története köré. Az évad fénypontja számomra viszont egyértelműen a „How Zeke Got Religion”, ami a teljesen elborult alapötlet mellett szemet gyönyörködtető kézzel rajzolt animációt is fel tud mutatni.

Felemás képet mutat a Love, Death & Robots negyedik évada. A jó epizódokra pont ugyanannyi közepes, vagy gyengébb jutott, ami három év után nem éppen a legjobb mérleg. Remélhetőleg a következő felvonásra nem kell ennyit várnunk, vagy ha mégis, akkor a készítők figyeljenek arra, hogy több szeretet, halál és robot jusson bele. (Ja és még valami, kedves Netflix: nem lehetne, hogy A-listás színészek és celeb cameók helyett inkább fordítsátok a pénzt hasznosabb dolgokra? Senkit nem érdekel, hogy Kevin Hart vagy MrBeast hangját halljuk egy pár perces szerepben, ha az ő gázsijukból plusz egy epizód is kijöhetett volna.)

A sorozat megtekinthető a Netflixen.