Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.

Vitathatatlan, hogy az 1917 helye a legerősebb és legérdekesebb háborús filmek mellett van, ami nem kis szó, mert a minőség felől nézve telített műfajról beszélünk – akkor is, ha nagyvonalakban igaz, hogy ha egyet láttál, mindet láttad. Sajnos esetleges klasszisértékéből némileg levonhat az idő múlásával a tartalmi rétegzettség hiánya – nincs ugyanis üzenet, kérdés, vitaindító, állásfoglaló mozzanata a filmnek, sem jelentési mezők. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy Mendes kísérlete nem működik, inkább azt, hogy a technikai „alárendeltség” a játékidő egészét nézve kétélű fegyver. Ettől függetlenül méltán az év legigényesebb, legjobb alkotásai közt van a helye. Főként, ahogy azt a címben is kiemeltem, legnagyobb érdeme, hogy olyat csinál a vásznon, amire többek szerint a film mint médium nem is képes – történet és/vagy elbeszélés helyett leíró jelleggel tárja elénk világát.    

Az első világháború a másodikhoz képest igencsak alulreprezentált jelensége a filmművészetnek. Valójában Mendes mozija sem rohan fejvesztve, hogy tematikusan hiányt pótoljon, de ez nem hiba, inkább erény. A cím elsődleges asszociációként előhívja a huszadik század elejének legnagyobb történelmi traumáját, ám a filmben látottak nem specializálódnak túlzottan. Az 1917 úgy ad hűséges látleletet és halálszagmintát az első világháborúról, hogy feszültségnyelve mentén voltaképpen bármelyik (múlt-, jelen- és jövőbeli) háborúról képes általánosan szólni anélkül, hogy definiálni akarná a háború fogalmát, természetét. Inkább „csak” reflektálást és kommentárokat nélkülözve rögzíti annak közegét.  

Már a közbeszédben is jól ismert truváj a film kapcsán, hogy vágásai trükkösek, elrejtették azokat, így az alkotás egyetlen snittként érzékelhető. Ezért a játékidő valós időre vált (egy parányi szükséges kivétellel), azaz a néző és a karakterek számára ugyanúgy telik az idő. Lehet ezzel kísérletezni bármilyen tematika esetén, de a háborús tárgykör kapcsán különösen indokoltnak tűnik. Funkciója, hogy a nézőnek nem ad teret a fellélegzésre, fókuszát folyamatosan a feszültségen tartja. Ez jól hangzik és működik is, de nem egyenletes minőségben.

Egyrészt, ha egy narratívában a feszültség adott, akkor nem, vagy csak nagyon nehezen fokozható az érzés, amely ritmus híján átcsap monotonitásba. Mondhatnánk, hogy a film folyamatosan lüktet magány és feszültség között, szóval van ritmus, de ez nem lenne igaz, mert az 1917 esetén a karakterek magánya baljóslatot hordoz, ugyancsak feszültség alapú. A fokozáshoz néha például kifejezetten hiányzik egy-egy olyan kameraállás, amely felvenné valamelyik karakter nézőpontját menekülés közben.

Másrészt, a technikai lenyűgözés túlságosan kisajátítja az élményt, mondhatni, a karakterek és a tartalom halovánnyá válik Roger Deakins lehengerlő operatőri munkája mellett. Persze, ennek a kisajátításnak vannak dicséretes hozományai. A film ennek révén válik rendkívül alkalmassá a miliő szenvtelen bemutatására. Így a Mendes nagyapjától származó mesék által inspirált végtermék teljes mértékben képes arra, hogy a lövészárkok, kráterek, elhagyatott épületek, ledózerolt kisvárosok szociográfiáját nyújtsa. Maga a cím is, amely önmagában egy pontos tényadatot jelöl, a szociográfiai látásmód leíró jellegére utal.  

Mendes többnyire kerüli a háborús filmek legnagyobb kliséit, de azért ezektől nem sikerül teljes mértékben függetlenedni. A karakterrajzok annyiban merülnek ki, hogy vannak a nagyon jók, meg a nagyon rosszak. A brit katonák egytől egyig becsületesek, segítőkészek, még stresszhelyzetben és életveszélyben is hihetetlenül előzékenyek, ha kell, verset is szavalnak; a németek pedig arcnélküli gonoszok, akik a front kellős közepén is képesek felelőtlenül lerészegedni, ráadásul, ha emberséggel ajándékozod meg őket, cserébe ledöfnek. Ez a fajta karakterkoncepció nem csak sematikus, szűklátókörűn sztereotip és lerágott csont, kimondottan stílusrombolóan hat a szociográfiai jelleg tükrében. Épp emiatt amennyire keveset tud az emberről magáról állítani Mendes (a bajtársiasságon kívül), annyira giccsessé is válik olykor ez az állítás.   

Az 1917 vágásnélkülisége révén sajátos realizmust hoz létre, mely nem működik tökéletesen és komplexen, de többnyire megállja a helyét. Az egysnittes megoldás és a kamerahasználat noha szüntelenül a központi karaktereket láttatja velünk, mégsem enged túl közel hozzájuk, jellemükhöz, inkább az őket körülvevő veszély, fenyegetettség válik hangsúlyossá. Emiatt áttétesen kihámozható a filmből az az állítás, amely szerint a katonák karakterisztikáján keresztül nem a személyük ismerszik meg, hanem a miliő, amiben vannak: nem is a háború természete, sokkal inkább annak természetrajza.