Film

1917, avagy történet helyett leírás

Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.

1917.jpg

Vitathatatlan, hogy az 1917 helye a legerősebb és legérdekesebb háborús filmek mellett van, ami nem kis szó, mert a minőség felől nézve telített műfajról beszélünk – akkor is, ha nagyvonalakban igaz, hogy ha egyet láttál, mindet láttad. Sajnos esetleges klasszisértékéből némileg levonhat az idő múlásával a tartalmi rétegzettség hiánya – nincs ugyanis üzenet, kérdés, vitaindító, állásfoglaló mozzanata a filmnek, sem jelentési mezők. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy Mendes kísérlete nem működik, inkább azt, hogy a technikai „alárendeltség” a játékidő egészét nézve kétélű fegyver. Ettől függetlenül méltán az év legigényesebb, legjobb alkotásai közt van a helye. Főként, ahogy azt a címben is kiemeltem, legnagyobb érdeme, hogy olyat csinál a vásznon, amire többek szerint a film mint médium nem is képes – történet és/vagy elbeszélés helyett leíró jelleggel tárja elénk világát.    

Az első világháború a másodikhoz képest igencsak alulreprezentált jelensége a filmművészetnek. Valójában Mendes mozija sem rohan fejvesztve, hogy tematikusan hiányt pótoljon, de ez nem hiba, inkább erény. A cím elsődleges asszociációként előhívja a huszadik század elejének legnagyobb történelmi traumáját, ám a filmben látottak nem specializálódnak túlzottan. Az 1917 úgy ad hűséges látleletet és halálszagmintát az első világháborúról, hogy feszültségnyelve mentén voltaképpen bármelyik (múlt-, jelen- és jövőbeli) háborúról képes általánosan szólni anélkül, hogy definiálni akarná a háború fogalmát, természetét. Inkább „csak” reflektálást és kommentárokat nélkülözve rögzíti annak közegét.  

mv5bnjrmotczotitn2u4os00nza1ltgxyzmtytiwzmy1mtbhzju0xkeyxkfqcgdeqxvynzg0odmwndg_v1_sx1777_cr0_0_1777_755_al.jpg

Már a közbeszédben is jól ismert truváj a film kapcsán, hogy vágásai trükkösek, elrejtették azokat, így az alkotás egyetlen snittként érzékelhető. Ezért a játékidő valós időre vált (egy parányi szükséges kivétellel), azaz a néző és a karakterek számára ugyanúgy telik az idő. Lehet ezzel kísérletezni bármilyen tematika esetén, de a háborús tárgykör kapcsán különösen indokoltnak tűnik. Funkciója, hogy a nézőnek nem ad teret a fellélegzésre, fókuszát folyamatosan a feszültségen tartja. Ez jól hangzik és működik is, de nem egyenletes minőségben.

Egyrészt, ha egy narratívában a feszültség adott, akkor nem, vagy csak nagyon nehezen fokozható az érzés, amely ritmus híján átcsap monotonitásba. Mondhatnánk, hogy a film folyamatosan lüktet magány és feszültség között, szóval van ritmus, de ez nem lenne igaz, mert az 1917 esetén a karakterek magánya baljóslatot hordoz, ugyancsak feszültség alapú. A fokozáshoz néha például kifejezetten hiányzik egy-egy olyan kameraállás, amely felvenné valamelyik karakter nézőpontját menekülés közben.

1917_kritika_screenshot_20200123115057_4_original_760x760.jpg

Másrészt, a technikai lenyűgözés túlságosan kisajátítja az élményt, mondhatni, a karakterek és a tartalom halovánnyá válik Roger Deakins lehengerlő operatőri munkája mellett. Persze, ennek a kisajátításnak vannak dicséretes hozományai. A film ennek révén válik rendkívül alkalmassá a miliő szenvtelen bemutatására. Így a Mendes nagyapjától származó mesék által inspirált végtermék teljes mértékben képes arra, hogy a lövészárkok, kráterek, elhagyatott épületek, ledózerolt kisvárosok szociográfiáját nyújtsa. Maga a cím is, amely önmagában egy pontos tényadatot jelöl, a szociográfiai látásmód leíró jellegére utal.  

Mendes többnyire kerüli a háborús filmek legnagyobb kliséit, de azért ezektől nem sikerül teljes mértékben függetlenedni. A karakterrajzok annyiban merülnek ki, hogy vannak a nagyon jók, meg a nagyon rosszak. A brit katonák egytől egyig becsületesek, segítőkészek, még stresszhelyzetben és életveszélyben is hihetetlenül előzékenyek, ha kell, verset is szavalnak; a németek pedig arcnélküli gonoszok, akik a front kellős közepén is képesek felelőtlenül lerészegedni, ráadásul, ha emberséggel ajándékozod meg őket, cserébe ledöfnek. Ez a fajta karakterkoncepció nem csak sematikus, szűklátókörűn sztereotip és lerágott csont, kimondottan stílusrombolóan hat a szociográfiai jelleg tükrében. Épp emiatt amennyire keveset tud az emberről magáról állítani Mendes (a bajtársiasságon kívül), annyira giccsessé is válik olykor ez az állítás.   

mv5bmze5mzm5mgutntzmni00mmriltk1yjytnju5ytezmtzizwi1xkeyxkfqcgdeqxvynzg0odmwndg_v1_sx1777_cr0_0_1777_755_al.jpg

Az 1917 vágásnélkülisége révén sajátos realizmust hoz létre, mely nem működik tökéletesen és komplexen, de többnyire megállja a helyét. Az egysnittes megoldás és a kamerahasználat noha szüntelenül a központi karaktereket láttatja velünk, mégsem enged túl közel hozzájuk, jellemükhöz, inkább az őket körülvevő veszély, fenyegetettség válik hangsúlyossá. Emiatt áttétesen kihámozható a filmből az az állítás, amely szerint a katonák karakterisztikáján keresztül nem a személyük ismerszik meg, hanem a miliő, amiben vannak: nem is a háború természete, sokkal inkább annak természetrajza.