Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.

Jojo rendes náci kisfiúként éli hétköznapjait. Elhivatottan vesz részt a különböző hadgyakorlatokon, esténként pdig önfeledten égeti a könyveket a többiekkel, elalvás előtt pedig a gondolatolvasó zsidókról értekezik legjobb barátjával. A háború közepette viszont egyre több nehézséggel kell szembenéznie, különös tekintettel arra, hogy egy napon saját házában találkozik egy számára rettenetes zsidó lánnyal.

Talán a felvezetőből is kitűnik, hogy a film olykor a komolyan vehetőség határán mozog, néhány jelenettel túl is lép azon. Ez persze nagyon jól áll neki, a nácizmus ostobaságainak kifigurázása, a karakterek megszállottságának bemutatása remekül működik. A nácik második világháborúban mutatott háborús fanatizmusa egy olyan téma, ami sok karikírozni való elemet tartogat egy olyan jó humorú alkotónak, mint Waititi.

Nem meglepő módon ezt az alapfelállást, hogy valaki a nácikkal és Hitlerrel akar szórakoztatni, sokan találják kissé ízléstelennek. Azonban szerintem sok traumának, így a háborús rémtettekkel való szembenézésnek is fontos része lehet az, hogy tudjunk kicsit görbe tükröt tartani a megtörtént borzalmak elé, és aminek lehet, annak lássuk meg a gonosz maszk mögé rejtett nevetséges arcát is. Waititi szerencsére jól érzékeli, milyen arányban kell drámai és vígjátéki elemekből úgy összegyúrnia a filmjét, hogy egyedi látásmódja még érvényesüljön, de saját témája iránt ne legyen érzéketlen.

Ha egy szóval kellene jellemezni a filmet, talán az „érzelmes” kifejezést választanám. Kicsit kevesebb a viccelődés és a humoros elem, mint amire az előzetes alapján számítani lehetett, néhol már-már túlzottan érzelmes is, de ez így van jól. A Jojo ugyanis elsősorban nem egy vígjáték, hanem egy nehéz sorsú kisfiú felnövésének története a háborúban. A háttérben pedig még csak nem is elsősorban a náci rezsim ellen szól, hanem az ostoba, megalapozatlan, előítéletes gyűlölet tarthatatlanságára mutat rá.

A poénkodás mellett a drámai szál eljátszásában is jeleskedik a színészgárda. Jojo anyukájának szerepében Scarlett Johansson mindenkinek reményt adó, gondoskodó, életteli lázadó karakterével színesíti a filmet, Sam Rockwell is színészi képességei legjavát nyújtja. Kisebb szerepekben találkozhatunk Rebel Wilson és Alfie Allen jól eltalált figuráival is. A mellékszereplők közül mégis egyértelműen kiemelkedik Stephen Merchant a Gestapo kapitányának szerepében, akinek minden rövid jelenete aranyat ér.

A legnagyobb dicséret viszont egyértelműen a Jojo-t alakító Roman Griffin Davis színészi munkáját illeti. Sokszor nevetünk az őszinte gyermeki naivitással előadott teljes ostobaságain. De ha a jelenet azt kívánja meg, érzékenyen jeleníti meg a gyászt és a bizonytalanságot is. Jojo útja a bizonytalan, rengeteg szörnyűséget átélt náci kisfiúból a háború után új életet kezdeni tudó, kicsit felnőttebb életig végig hiteles, érdekes és átélhető. Ez pedig nem kis teljesítmény.

A Jojo Nyuszi nem „csak” egy nácikról szóló vígjáték, az összképet tekintve több ennél. Egy történet arról, hogyan tudjuk hátrahagyni előítéleteinket, és minden borzalom ellenére hogyan tudjuk megtalálni azokat a dolgokat, amik nem elválasztanak másoktól, hanem összekötnek velük.