Film

Skóciában minden rossz! – Trainspotting kritika

Irvine Welsh ’93-as, kultikus regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek bélyegezte. Undorítónak, konvenciósértőnek, brutálisnak és legfőképp töménynek ítélték az olvasók, egy olyan lázálomnak, amitől a fekete humor sem áll nagyon messze. A megjelenés után három évvel Danny Boyle (Gettómilliomos, 127 óra) forgatott belőle filmet, ami az évek alatt a kultfilmek Pantheonjának egyik legfontosabb oszlopává nőtte ki magát.

Mark Renton és barátai Edinburghban élnek és elmondásuk alapján nem éppen az életet választották. Nincs munkájuk, karrierjük, rohadt nagy tévéjük. Nem vásároltak mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat, sem elektromos konzervnyitókat. Nem járatosak az egészégügyben, az alacsony koleszterinszintben, a fogászati ellátásban, a fixkamatozású jelzálog-kölcsönben, vagy akár a jövőben. Mindössze drogokat fogyasztanak, buliznak és tengenek a hétköznapok hullámain. Közben néha természetesen belekeverednek egy-két ,,kalandba’’ (pl. állásinterjú formájában), de ezek inkább csak rövidebb megszakítások az őrületük hullámvasútján, amire mi is jegyet kapunk másfél órára.

A drogos lét kilátástalansága, reménytelensége és morbidsága, ha úgy tetszik felhőtlensége is egyaránt kellő szerepet kap a filmben. Sok helyen ez a párosítás elcsúszhatott volna és egy komolyan vehetetlen ámokfutás is lehetett volna a végeredmény, de szerencsére nem így történt. Boyle John Hodge forgatókönyvíróval (a szinte állandó munkatársával) kiválóan egyensúlyozott a tragédia és a komikum közötti vékony lécen, úgy, hogy egy kábítószer-témájú filmhez várhatóan társadalomkritikai mondatokat is bőven bele tudott csempészni a látottakba (,,Pocsék dolog skótnak lenni”), amik mai napig aktuálisak és elgondolkodtatók, egyáltalán nem a szájbarágós módon.

Hogyan is lehetne ez a film szájbarágós, amikor a junkie életmódnak minden egyes szegletét a lehető legnaturálisabb keretek közt ismerjük meg. Ebből adódóan egyáltalán nem meglepő, ha valaki első nézéskor hányingerrel küszködve tudja csak feldolgozni a látottakat. A hallucinációkat a szereplőkkel együtt mi is átéljük, bár Renton szavait idézve még így se vagyunk a konkrét, elernyedő érzés közelébe sem. Már az első pár perc alapján azt kell kijelentenünk, hogy hőseink (ha egyáltalán lehet rájuk használni ezt a szót) menekülnek. Menekülnek azoktól a tárgyaktól, szokásoktól, társadalmi elvásároktól, amiket rájuk erőltetettnek és álszentnek gondolnak (Ewan McGregor film eleji monológja). A társaságból van, aki heroinista, van, aki iszik, mint a gödény, megint más elvakultan hisz a sportban, egészen addig, amíg nem találja meg a boldogságot a fecskendő mélyén. Ezek a látszattevékenységek azonban nem húzhatók sokáig, legalábbis egyesek számára.

Mark számára semmiképp sem tartható fent ez a létforma. A változáshoz meg is teszi a szükséges lépéseket, a stáblista előtt pedig mosolyogva a képünkbe néz, mondván, hogy egyik életformának sincsen semmi értelme. Sem a lepusztult, csecsemő mellett heverő heroinos tűkkel díszített szobának, sem a valiummal teletömött és megfertőzött úgynevezett normális életnek. Viszont ehhez kapcsolódóan megfogalmazódik a remény gondolata. A döntéshozatallal kapcsolatos reményé. Csak rajtad áll, hogy képes vagy-e dönteni. Egyedül a te kezedben van a szó szerinti, sorsdöntő döntés, ha olyan akarsz lenni, mint mi.

Bármennyire is sötét vizekre evezünk, a filmnek, ahogy korábban is írtam, szórakoztató faktora is bőven van és talán leginkább ezért emelkedik ki a versenytársai közül. Megtartotta regény humorát, még a legnyomasztóbb pillanatokban is van valami megmosolyogtató, viccesen abszurd, amit akár egy-egy tekintetben is megtalálhatunk. Leginkább a jóravaló, naiv, de teljesen életképtelen Spud szolgál az ilyen jelenetekkel. A színészek közül Ewan McGregor brillírozik a rossz körülményekből kitörni akaró, fiatal szerepében, nem csoda, hogy George Lucas nem sokkal később felkérte Obi-Wan Kenobi szerepére és, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb színész manapság a szakmában. Robert Carlyle Begbieként ott szerepel a legfélelmetesebb filmes szociopaták listáján, de Jonny Lee Millert és Ewen Bremnert sem kell félteni, kiválóan hozzák a karaktereiket, hol ütnivaló, hol szánnivaló formában.

A dramaturgia feszes, Boyle fiatal kora ellenére biztos kezekben tartotta a cselekmény minden egyes szálát. A feliratos viccesek, a Skócia legrosszabb wc-je az egyik legundorítóbb jelenet a világon, a belső monológok frappánsak, rengetegszer idézhetők. A látvány, a lerobbant lakások, a fecskendőkkel teli cigarettatartók, a kiüresedett szemek, száraz ajkak láttán soha a közelébe nem akarsz menni a drogoknak, vagy bármilyen tudatmódosító szernek. A rendező egész életművében a zenére mindig nagy hangsúlyt fektetett és a Trainspotting sem képez ez alól kivételt. Pusztán elég annyit említeni, hogy két soundtrackje van a filmnek, a kor populáris dalaival. Az Underworld Dark & Longját hallhatjuk a leszokás rögös útjain keresztül, a Born Slippyvel azonosítja szinte mindenki a filmet, Iggy Pop Lust For Lifeja kellően ráhangol minket a Choose Life kifejtésére és arra, hogy kijelentsük, a Trainspotting megnézése kötelező feladat!

2017-ben a folytatás is elkészült, ami leginkább egy lábjegyzetként funkcionál a kilencvenes évekbeli felvonásához. Bár összességében nem lett rossz film, már tartalmát nézve sem mérhető elődjéhez. A következő film Tim Burton kezei alól érkezik és az Ollókező Edward címet viseli.