A két éve napvilágot látott a Sonic, a sündisznó átütő sikere nemcsak a stúdiót, de engem is vártalanul ért. Az eredetileg egy halloween-i rémségre hajazó kék süni dizájnja miatt ugyanis a film több hónapot csúszott, hogy aztán az újra designolt kis kék gyorshajtó végül jól ismert formájában romboljon be a filmszínházakba. A végeredmény pedig, nos, önmagáért beszélt: a covid járvány előtti utolsó nagyobb blockbusterként néhány hét alatt egy egészen csinos 400 millió dolláros összbevétellel zárta a viszonylag rövid mozis pályafutását, ami után nem is lehetett kérdéses, hogy a Paramountnál bizony franchise-t fognak építeni a videojáték történelem egyik legikonikusabb karaktere köré.

Időközben persze eltelt két esztendő, így nemrég meg is érkezett a Sonic, a sündisznó újabb kalandja, amely nagyjából pontosan azzal kecsegtetett, amivel ilyenkor a nagy stúdiófilmek sokszor kéretlen második részei szoktak. Azaz nagyobb, hangosabb, és persze hosszabb. Ezekkel a dolgokkal önmagukban véve még nem lennének problémák, azonban Jeff Fowler, az első felvonást is dirigáló rendező sok más kollégájához hasonlóan maga is beleesett abba a hibába, hogy engedett a stúdió felől érkező kéréseknek, amik miatt a Sonic, a sündisznó 2-re is úgy fogunk hivatkozni a későbbiekben, mint az elhibázott folytatások egy újabb ékes példányára. Fontos észben tartani, hogy már a legelső Sonic mozit sem a csavaros forgatókönyve vagy az elképesztően komplex karakterei miatt szerettük meg, hanem azért ahogyan néhány jól ismert filmes klisét, egy adagnyi popkultúrális utalást, na meg egy hosszú idő után ismét kirobbanó formában lévő Jim Carrey-t összegyúrva kellemes családi szórakozásként tudott működni nagyjából másfél órán keresztül.

De fogalmazhatnék úgy is, hogy a siker valójában ezeknek a kulcsfontosságú összetevőknek a megfelelő mértékben való keverésében lehetett keresendő, hiszen egyik sem telepedett rá a másikra, mindegyikből pontosan csak annyit kaptunk, amennyit még képes bevenni az egyszeri mozinéző gyomra. Fowler sajnálatos módon itt a fentebb már említett mindenből több elvétől megrészegülve nagyon csúnya aránytévesztéseket vét, főleg ami a rossz szóvicceket, illetve a popkúlt utalásokat illeti, de Jim Carrey korábban imádni valóan ripacs Dr. Robotnyikjával is akadnak gondok. Carrey ugyan mindig is hajlamos volt rá, hogy kicsit túljátssza az általa alakított figurákat, ám arra nagyon régen akadt példa, miszerint a legendás komikus ennyire látványos módon unni kezdje a szerepét. Hozni bár hozza a kötelezőt, de minden egyes apró manírjából érződik rajta, hogy valami mégsem az igazi.

Az igazi kegyelemdöfést mindazonáltal nem is a színészi alakításokban, netán a kissé kesze-kusza helyenként egészen csúnya forgatókönyvben jelenlévő lyukakban kell keresni, hanem kicsit több mint kétórára kinyújtott játékidőben. Nincs nagyon mit szépíteni rajta, hogy ebben a történetben fizikailag nem volt ennyi, a nettó időhúzásnak szánt Hawaii-in játszódó negyedórás szerencsétlenkedés pedig nem is értem miért nem végezte a vágó szoba padlóján. Egyrészt borzasztóan kínos, másrészt a film addig viszonylag jól működő tempóját is végleg megtöri, amely aztán a szintúgy nem túl izmos utolsó harmadban bekövetkező megalomániában szenvedő végső leszámolásra is megmarad.

Összességében véve rendkívül csalódott vagyok a Sonic, a sündisznó 2 miatt, mivel amennyiben a stúdió nem köti az ebet a karóhoz és kicsit több időt hagy a kreatívoknak arra, hogy picit kipofozzák a szövegkönyvet, illetve itt-ott megnyirbálnak néhány feleslegesen elnyújtott jelenetet, akkor a szupergyors kék süni a nem túl acélosan sikerült végeredménnyel ellentétben biztosra veszem, hogy másodjára sem botlott volna meg a saját lábaiban.