Emlékszik még valaki, miről szólt az 1977-es Csillagok háborúja? A kérdés költői persze, elvégre jószerint még azok is hallottak Darth Vaderről, a fénykardokról, a Halálcsillagról, vagy Leia elhíresült frizurájáról, akik egész életükben közelébe sem szagoltak a Star Wars világának. Kevesebben gondolnak viszont bele, hogy az eredeti film egy teljes, lekerekített történet volt, melyben sem az Uralkodó, sem a főszereplők közötti családi kapcsolatok nem kerültek említésre. A később személyesebbé váló trilógiában eleinte nagyobb hangsúly tevődött a monumentális, szürke, fasisztoid birodalmi gépezettel szemben álló maroknyi dzsungellakó gerillára, akik egy terrorista akció keretében elpusztították a Birodalom legnagyobb fegyverét (ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a negyedik rész fő gonosza Tarkin kormányzó). Tony Gilroy az Andor két évadával a Star Warsnak ezt az aspektusát járatja csúcsra, és olyan magaslatokra tört, ahol ez a közel ötven éve íródó történet még nem járt.

Az eredeti, öt évadra tervezett sorozat minden szezonnal egy évvel került volna közelebb a Zsivány Egyes történéseihez, azonban ezt a tervet Gilroy korábban elvetette. A döntésnek számtalan oka volt, közte a koronavírus miatti gyártási nehézségek, a megnövekedett költségek (az Andor lett a Star Wars egyik legdrágább sorozata, epizódra vetítve egyedül az Akolitus költségei rúgnak nagyobbra), a rengeteg idő, amit a forgatás felemésztene, valamint a címszereplőt alakító Diego Luna életkora, ami több mint tíz évvel lett volna több a sorozat végére, mint a kánon szerint idősebb valójának kora a Zsivány Egyes idején. Emiatt az eredeti terv módosítva lett, és a teljes történet a második etappal kerül lezárásra. Technikailag a tizenkét epizód háromrészes blokkokra osztható, melyek mindegyike egy-egy év történetét mesélik el. A második évadra a főbb karakterek mind visszatértek, úgy, mint Mon Mothma (Geneviéve O’Reilly), Luthen (Stellan Skarsgard), Syril (Kyle Soller), Dedra (Denise Gough) és Kleya (Elizabeth Dulau).

Ez egészen másfajta történetmesélés, mint az első évadban, de Gilroy és az írói gárda hibátlanul oldották meg a feladatot. Egy pillanatig nem éreztem, hogy egyes történeti elemek össze lettek volna csapva, vagy nem lett volna elég idejük kibontakozni. Mi több: hiába elkoptatott ezt leírni az elmúlt tíz évben, hiába készültek olyan remek mozik, mint a Sithek bosszúja, a Zsivány Egyes vagy az Utolsó Jedik; az Andor a Birodalom visszavág óta a legtökéletesebb mozgókép, amit a Lucasfilm kiadott a kezei közül. Egyesek még azt is hajlandóak kijelenteni, hogy a valaha volt legjobb Star Wars – ezzel én azért lennék óvatos, mert hiába mélyítette el és értelmezte újra, tágította soha nem látott mértékben az univerzumot az Andor, az eredeti trilógiának nem lehet felróni, hogy teljesen más volt a vállalása. Az Andor már nem George Lucas űroperája, hanem egy életszagú és kegyetlen kémthriller a messzi-messzi galaxis jól megszokott díszletei között.

Nemcsak, hogy életszagú, hanem univerzális. Olyan történeteket mesél el a második évad, melyek a Föld bármely modern, bürokratikus diktatúrájában megtörténhetnek, és meg is történtek. Lucas az Új reményhez és az eredeti trilógiához egyrészt a Harmadik Birodalom történetét, másrészt a vietnámi háborút vette alapul, míg az előzménytrilógia eseményeit főleg a Római Birodalom bukása inspirálta. Gilroy ugyancsak valós eseményeket tanulmányozott, de a sorozat jellegéből fakadóan őt az elnyomó rendszerekkel szembeni ellenállási mozgalmak foglalkoztatták. Az első évad Aldhani rablását például, Sztálin 1907-es tbiliszi bankrablásának történetéből merítette (akivel maga Cassian meglepően sok hasonlóságot mutat, amennyiben a Szovjetunió előtti ténykedését nézzük).

A második évad nagy szerencséje, hogy az első szezon olyan alaposan elmélyítette a főbb karaktereit, hogy a mozaikszerű szerkezet ellenére egyáltalán nem lehetett érezni, hogy az egyes döntéseik, motivációk nem lettek volna érthetőek, vagy a jellemfejlődési ívük elnagyolt lett volna. Fáj érte a szívem, hogy nem láthatjuk a sorozat eredeti vízióját, ugyanakkor kifejezetten érdekes volt ilyen nagy időbeli távolságokat bebarangoló szériát végigkövetni a Star Wars berkein belül. A Birodalom keményedésével, egyre erőszakosabbá válásával párhuzamos erjedését, a válságának fokozatos kibontakozását még sosem láttuk ennyire plasztikusan. Hogy egy klasszikust idézzek, minél inkább szorítják ökölbe az kezüket, annál többen csúsznak ki belőle. Talán már ezt is klisé kijelenteni, de az Andor egy tanulmánya a zsarnokság természetének, egyúttal az évad több eseménye allegóriája a jelenben megélt valóságunknak. Itt elsősorban a hetedik-kilencedik epizódok történéseire gondolok (itt olyan messzire merészkedik a Star Wars, mint még eddig soha), melyet nem szeretnék lelőni, de számtalan izgalmas diskurzusnak az alapját adhatná, hogy kinek milyen személyes referenciái vannak az ott bemutatott borzalmakra, akár a saját népének múltjából és jelenéből.

Tanulságos, hogyha egy sorozat mögött olyan írói teljesítmény van, mint az Andor mögött, akkor nemcsak az értelmet, hanem az érzelmeket is sokkal könnyebb megmozgatni. Gilroy újabb távlataiban világította meg a Birodalom természetét, amely sokkal vérfagyasztóbb és aljasabb, mint a Dave Filoni sorozataiból megismert rajzfilmszerűen gonosz Birodalom. Gilroy Birodalma végtelenül kompetens ellenfél. És ez a kompetencia jóval többet jelent, mint rohamosztagosokat masíroztatni galaxisszerte. Először vonódtunk be annyira egy a Birodalommal szembekerülő nép szemszögébe úgy, ahogy az Andor második évadában a Ghorman bolygó lakóinak esetében. Ugyancsak első ízben kerül hangsúly a propagandára, mint fegyverre a hatalom gyakorlóinak kezében. Ami arra is rávilágít, hogy egy olyan masszív felépítménynek, mint a Birodalom is figyelnie kellett a saját reputációjára a saját stabilitásának megőrzése érdekében. Tulajdonképpen humoros is, hogy épp annyira kapunk egy kézikönyvet egy elnyomó rendszer szakszerű működtetéséhez, mint egy ilyen legyőzéséhez.

Apropó, Ghorman: már az első évadban is zavart a különféle idegen fajok hiánya az emberek között, sajnos a helyzet ezúttal sem változott, túlságosan emberek által dominált Gilroy interpretációja. Ellenérvként azonban fel lehet hozni, hogy a a filmek és sorozatok nagy részével ellentétben az itteni történések elsősorban az emberek dominálta, prosperáló magvilágokban játszódnak, avagy azok körül forognak (mint a Chandrila), illetve a Coruscant számunkra eddig ismeretlen középosztálybeli részein. Ez az első olyan film vagy sorozat, ami bármi hangsúlyt fektet arra, hogy a galaxisban különböző emberi népcsoportokat és kultúrákat ábrázoljon, ezzel is gazdagítsa a Star Wars világát. Ezt csak abból a szempontból érdemes megjegyezni, hogy ezen a téren sem (világépítés) marad alul a többi szériával szemben. Arra például senki nem számíthatott, hogy Chandrilán az arisztokrata esküvők x-edik napján minden generáció együtt ravelget.

Ami miatt mégis a legértékesebb adaléka a Disneynek ez a sorozat, az az, hogy nemcsak önmagában kiragyog az olyan futószalagon gyártott produktumok közül, mint az Ahsoka, A mandalóri vagy a legfájdalmasabb Obi-wan Kenobi, hanem visszamenőleg teszi jobbá a messzi-messzi univerzum egész világát. Üdítő ugyanis végre egy olyan Star Wars-széria vagy film, melynek középpontjában nem a galaxis legnagyobb hatalmú emberei és legnagyobb harcosai állnak, hanem sokféle nézőpont jelenik meg, de főleg a hatalmi hierarchia alján és közepén lévő figuráké mindkét oldalon. Emiatt amikor Orson Krennic megjelenik a színen (az ezúttal is sziporkázó Ben Mendelsohn megformálásában), pontosan érezni az események súlyát. Ahogyan retrospektíven felértékelődik minden alkalom, mikor Darth Vader vagy Tarkin kormányzó felbukkan, de az Andor legnagyobb eredménye mégiscsak az, hogy az eddig bohócként viselkedő rohamosztagosok jelenléte is felértékelődik, sőt: rémisztőek is tudnak lenni.