Amikor a Hamupipőke nevet kiejtjük a szánkon, természetesen mindenkinek Disney klasszikusa jut eszébe. Főleg az internetnek hála manapság a közönség java része tudja, hogy a megható tündérmese eredeti verziója korántsem olyan rózsaszín köddel telített, mint az amerikai stúdió gyermekbarát verziója. A Grimm testvérek által összegyűjtött népmesék közül Hamupipőke története talán a legismertebb, de a mese igazi mivoltát nagyon ritkán láthattuk eddig képernyőn feldolgozva. A csúf mostohatestvér című testhorror ugyanezt az eredeti sztorit kívánja bemutatni, egy más szemszögből tálalva.

Az álmodozó Elvira (Lea Myren) saját boldogságát a szerelmes versekben leli és naphosszat csak arról álmodik, hogy egy jóképű és daliás herceghez megy feleségül. A lány külseje azonban nem a legmegnyerőbb. Anyja (Ane Dahl Torp) feleségül megy az özvegy nemeshez, Otto-hoz (Ralph Carlsson), aki gyönyörű hajadon lányával, Agnes-szel (Thea Sofie Loch Næss) él együtt. Nemsokkal később a királyságban bált hirdetnek, ahol a herceg feleséget fog magának választani. Elvira azonban labdába sem rúghat Agnes árnyékában. Ő és anyja célja az lesz, hogy Elvira minél gyönyörűbb és karcsúbb lehessen, hogy elnyerhesse a herceg szívét. Azonban ennek a célnak semmi nem állhatja útját.

A csúf mellékkarakter szemszögéből

Foglalkoztunk már korábban olyan művekkel, amelyek a Grimm testvérek meséit kívánják feldolgozni. Tavaly a Netflixen debütált japán anime, a Grimm: Horrorvariációk is a német testvérpár által összegyűjtött legismertebb meséket dolgozta fel, voltaképp igen egyedi és érdekes ábrázolásban. Ha őszinték akarunk lenni, ezeket a sztorikat eredeti verziójukban látni sokkal izgalmasabb. Nem pusztán azért, mert a Disney mézédes, vattacukros atmoszférája már a könyökünkön jön ki, vagy épp azért mert az eredeti verziók olykor könyörtelen látványa kielégíti a nézői perverzióinkat.

Sokkal érdekesebb azt megfigyelni, hogy azokban az időkben (tehát az 1800-as évek elején) milyen népmesék és mondák terjedtek a vidéki környezetben, milyen történetekkel akartak a nagy öregek tanulságot átadni a fiatalabb generációnak. Kvázi úgy, hogy a dolgok árnyoldalát nem rejtették annyira a véka alá, nem színezték ki kis pillangókkal, meg pici tündérkékkel. Sok esetben a mesék tanító jellege kimerült abban, hogy a gyerekekre egy hatásos és morbid jelenettel ráijesztettek, hogy a csínytevésnek még a csírája se hajthasson ki a kis lurkók fejében.

Emilie Blichfeldt norvég rendezőnő írói és rendezői munkája által került idén A csúf mostohatestvér világszerte a mozikba. Blichfeldt célja az volt, hogy a testhorror műfajának sajátosságain keresztül kelthesse életre Hamupipőke történetét, egy kis csavart is beleiktatva. Míg a mese vezérfonala a szegény, elárvult hajadon sanyarú sorsát hivatott a közönség számára megismertetni, addig sztori norvég verziója egy, a történet szempontjából igen mellékes karakter szemszögéből igyekszik bemutatni a cselekményt.

Hamupipőke árnyékában

Blichfeldt testhorrorjának középpontjában Elvira áll, annak a két pökhendi és elkényeztetett mostohatestvérnek az egyike, akik a Disney verzióban szolgasorsba taszítják a szép Hamupipőkét. Karaktere azonban itt új értelmet nyer. A csúf mostohatestvérben a kocka fordul, és gyerekkorunk emlékezetes negatív szereplője egy csapásra áldozattá válik.

A rendezőnő számomra bebizonyította, hogy mesterien képes megírni a karaktereket. Nem kis kreativitás kellett ahhoz, hogy az eredetileg nemcsak külsőre, de belsőre is visszataszító karakterből létrehozzon egy olyan szereplőt, amely képes empátiát kelteni a nézőben. A filmben ugyanis minden karakter teljességgel ki van forgatva és ez hozza meg a mű eszenciáját. Kiemelni egy olyan személyt, aki eredendően csak egy kis homokszem a történet gépezetében szerintem zseniális húzás.

Elvira itt nettó áldozat a körülmények tekintetében. Kinézete és testi adottságai miatt a vele egykorú lányok csoportjának perifériájára szorul. Tekintve, hogy barátai sincsenek, a szerelmes versek érzelmekkel átitatott soraiban keres menedéket. Anyja természetesen csak a legjobbat akarja neki, ezért minden segítséget megad a lánynak, hogy olyan teste legyen, amiről álmodott. Ezeket elemezvén láthatjuk, hogy azok a karakterek, akiket korábban sanyargatónak, pökhendinek és gonosznak ismertünk, a norvég verzióban igen releváns és átélhető motivációval rendelkeznek.

Nemcsak maga Elvira, hanem az eredetiben Hamupipőkeként ismert Agnes is új értelmet nyer a filmben. A csúf mostohatestvérben Agnes karaktere ugyan szintén szolgasorsba kényszerül, de a filmben korántsem egy patyolat személyiség. Nemes lányként ő is pökhendi, olykor parázna és lekezelő. Szolgasorsba taszítása tisztán a saját hibájából és meggondolatlanságából fakad, habár Elvirára ez kedvezően hat. Itt később a történet visszakanyarodik az eredeti mese vezérfonalához és a csodák által Agnes ismét felül kerekedik mostohatestvérén.

Valóban olyan visszataszító?

A csúf mostohatestvér történetvezetése tehát igen érdekes, egyedileg és egy kifacsart nézőpontból közelíti meg a Grimm testvérek meséjét. Technikailag a film magában hordozza az európai alkotások tipikus stílusjegyeit. A film sztorijának felvezetése igen kimért és részletekbe hajló, sehova sem siet. Az egy óra ötven perces játékidőbe bőven belefér mindaz, amit a film közvetíteni szeretne. Nincsenek szapora vágások, hanem inkább a hosszabb, részletesebb beállításokkal játszadozik. Fényelés szempontjából a természetes világítás eszközével kelti a hangulatot, amely igen sötét és szürke. Operatőri munka szempontjából az alkotók igen szépen megvalósították a kitűzött célt. A díszletek és kosztümök kellően korhűek és a jelenetek java része is eredeti helyszíneken forgott, amely még közelebb hozza a nézőhöz a filmet.

Ha a karakterek életre keltéséről van szó, akkor a színészek egytől egyig remek munkát végeztek. Köztük is kiemelném Lea Myrent, aki Elvira szerepét kapta. Nem kétséges, hogy az idén huszonnégy éves színésznő kellő erőbedobással volt képes az egész produkciót elvinni a hátán. Elvira érzelmi világát és személyiségét átadni nem lehetett egyszerű feladat, de Myren számomra teljesen megugrotta a lécet.

Érdemes azonban arról szót ejteni, hogy a testhorror műfaján belül mennyire állja meg a helyét a film. A hasonló zsánerű európai alkotások listája elég véges, mert a témával inkább az amerikai és japán filmgyártás foglalkozik behatóbban. Felröppentek azonban olyan szóbeszédek, hogy Emilie Blichfeldt filmje a végletekig gyomorforgató és felkavaró. Kíváncsi voltam, vajon mi igaz ezekből az állításokból, végeredményben azonban és más megállapításra jutottam.

Nem mintha csalódásként éltem volna meg, de aki a fertelmet és hányingert keltő képsorokat keresné a filmben, az sajnos csalatkozni fog. A mű nem olyan bevállalós ilyen téren, mint mondjuk Cronenberg klasszikusai. A testi elváltozás, mint műfaji tényező itt is jelenv an, bár nem természetes formájában, hanem művileg. Nem kétség, hogy találkozunk itt is felkavaró jelenetekkel, a kritikus jelenetekben iszonyú közeli beállítások révén lehetünk ennek részesei. A film azonban inkább a komor atmoszféra által kíván hatást gyakorolni a nézőre, megjegyzem ezt mesterien viszi véghez. Elmondható, hogy alkalmazza ugyan a testhorror műfaji sajátosságait, de nem merül el benne túlzottan.

Összegzés

A csúf mostohatestvér egy nagyon jól megírt és kifordított Hamupipőke történet, amelyben a Grimm testvérek eredeti verziója ölt testet. A klasszikus mese történéseit ezúttal egy mellékes szereplő, az egyik mostohatestvér szemszögén keresztül kísérhetjük végig, egy lassan építkező sztoriként. Egy ízig-vérig európai horrorfilm, amely alkalmazza ugyan a testhorror műfajának sajátosságait, de a végletekig nem merül el benne. A jó színészi játék által a karakterek funkciója és motivációja mind illeszkedik ahhoz az új szituációhoz, amit a történet bemutat. A mű komor hangulatát a fényképezés és a szürke környezet látványa mind-mind csak erősítik.

Szélsőséges gusztustalankodást ne várjunk tőle, nem ez a célja, azonban rendkívül kreatív feldolgozással állunk szemben. A műfaj kedvelőinek bátran merem ajánlani.