James Gunn 2014 augusztusában szinte egy szempillantás alatt lett egy addig inkább feltörekvő, kevéssé ismert filmesből, hirtelen egyik pillanatról a másikra Hollywood egyik legünnepeltebb író-rendezője A galaxis őrzői premierjét követően. A Marvel Studios egykori talán legkreatívabb alkotója azóta persze már a DC Studios vezetését magára vállalva nem mindennapi feladatot vett a nyakába. Mégpedig, hogy egy olyan vadonatúj, filmeket, sorozatokat, és idővel videojátékokat is magába foglaló univerzumot indítson útjára a DCU-nak keresztelt univerzum képében, ami nem csak konkurenciaként kíván jelen lenni, hanem mindeközben olyan új irányba szeretné terelni a szuperhős mítoszt, melyre nagyon régen nem láthattunk példát. 

Gunn tehetségét persze sokan a mai napig megkérdőjelezik, de fogalmazhatnék úgy is, hogy egy olyan tényekkel nem igazolható Gunn-ellenesség terjed a közösségi médiában hosszú ideje, amire egészen a Superman premierjéig bezárólag nem igazán lehetett megtalálni az ellenszert. Az új acélember bemutatkozó filmje viszont olyan magasságokba repített, amire még én sem voltam felkészülve, habár sejtettem, hogy Gunn a Békeharcos és A galaxis őrzői: 3. rész után, most is a humor jótékony leplébe csomagolja majd be mindazon drámai mondanivalóját, mely ezúttal is könnyeket csal az ember szemébe.  

Superman, vagyis Clark Kent, (David Corensweet) már néhány esztendeje maga is színre lépett ebben a hősökkel már lassan háromszáz éve belakott világban, ám minden jó szándéka és önzetlen cselekedete ellenére, egyesek továbbra is a bukását szeretnék látni. Nicholas Hoult Lex Luthorja ugyanis eltökélte, hogy kerül amibe kerül, de véget vet Superman karrierjének és az őt körüllengő rajongásnak, aki az ő világ értelmezésében nem több, mint a bolygónkra leselkedő legnagyobb fenyegetés, melytől mihamarabb meg kell szabadulni. A történet alapfelállása tehát a Superman történeteket ismerő olvasók számára ismerős lehet, ám amiben Gunn Supermanje mégis váratlan frissességet hoz a jól ismert karakterbe, az a körítés.  

Gunn a játékidő legelső felében ugyanis rögtön az akció közepébe dob be minket, hogy aztán onnan nagyjából az első óra végéig folyamatosan a legmagasabb fordulatszámon pörgesse a cselekményt, na meg a karaktereket, akikből aztán van néhány. Rachel Brosnahan Lois Lane-ként például viszonylag hamar bebizonyítja, hogy ahogyan Corensweet tökéletes Superman, úgy ő nála sem találhattak volna jobb színésznőt a mindenre elszánt újságírónő szerepére. Brosnahan és Corensweet közt ugyanis tényleg izzik a kémia, ráadásul előbbi szintén aktív szereplője az eseményeknek, akit nem lehet csak úgy a kispadra ültetni. 

Szintén igaz ez az Igazság Bandáját alkotó triumvirátusra, Nathan Fillion kissé suttyó Zöld Lámpására, Guy Gurdnerre,  Edi Gathegi Mr. Tökéletesére, valamint Isabella Merced olykor zabolátlan Sólyomlányára. Hármuk közül sajnálatos módon csak Fillion és Gathegi kapnak érdemi szerepet, mivel ő rajtuk kívül még mindig van nagyjából két-három karakter, akikkel Gunnak foglalkoznia kellett a több szálon futó cselekmény során. Anthony Carrigan Metamorphoja a szélesebb közönség számára talán nem olyan ismerős, viszont akik gyerekkorukban találkoztak az Igazság Ligája animációs sorozattal, azok biztosan elégedetten csettintenek majd, amiért Metamorpho is megkerülhetetlen szereplője lett az eseményeknek. 

Az ő köré írt történetszál több szempontból is sorsfordító, mivel olyan kegyetlen oldaláról mutatja meg az emberben rejlő zabolátlan gonoszságot, és az ezzel szemben álló döntés, mint lehetőség valódi erejét, hogy ember legyen a talpán, akinek itt nem megy majd valami a szemébe a mozi sötétjében. Gunntól persze egyáltalán nem idegenek az effajta érzelmi hullámvasútnak is beillő húzások, ám míg általában megszoktuk, hogy megelégszik ezekből egy-kettővel, addig itt bizony a mozi utolsó harmadára még előránt a kalapjából legalább kettőt. Hogy biztos, ami biztos, de csak azért is a zsebkendőért kelljen nyúlni, a szemünket törölgetve. Ha másért nem, akkor Krypto imádnivalóan neveletlen viselkedését követő nevetés miatt, ez a kutya bár ugyan nehezen pályázna a jó kutya jelzőre, kár tagadni, hogy a film egyik legfontosabb érzelmi sarokpontja éppen hozzá köthető. 

De nem szabad megfeledkeznünk Hoult Luthorjáról sem, elvégre az ő roppant mód kifejező színészi játéka melyben nehéz nem felfedezni azt a fajta irigységből eredő zsigeri gyűlöletet, ami lényegében az alapját adja mindannak, hogy pontosan kicsoda is Luthor valójában. Egy megfontolt, számító, gusztustalan antagonista, aki nem egy trükkjével közelebb áll a valóság talajához, mint azt elsőre hinnénk. Mindez viszont piszok mód jól áll neki, elvégre ahogy minden korszak megteremti a maga Supermanjét, úgy minden korszak megteszi ugyanezt a maga Luthorjával.

Talán furcsának tűnhet, hogy még szinte alig ejtettem szót a címszereplőről, azaz Corensweet Supermanjéről, ám az igazság az, hogy oldalakat lehetne megtölteni mindazzal mennyire összetett alakítást köszönhetünk neki. Az ő általa megformált Superman elsősorban csak egy egyszerű vidéki srác, aki másodsorban éppenséggel valóban a föld bolygó egyik leghatalmasabb erejű szuperhőse. A mindezen kissé összeférhetetlen kettősségből adódó árnyalatoknak köszönhetően ez az acélember, soha nem volt még ennyire emberi, aki nem csak a remény szimbóluma. Hanem valóban hisz benne, hogy az emberek igenis tudnak jobbak lenni, túllépni mindazon szörnyűségeken amelyre ugyanúgy képesek. Mindez viszont csakis rajtuk és az általuk meghozott döntéseiken múlik. Clark meghozta az övét, emiatt pedig ő már nem holmi idegen a Krypton nevű bolygóról, hanem egy közülünk. Kissé esetlen, kissé talán naiv, és még sokat kell tanulnia, de egy dolog bizonyos. Ő a mi Supermanünk, akire valóban mindenki csillogó szemekkel nézhet fel.