Film

Félek, ez a viadal nem lett más – Az éhezők viadala: Az aratás hajnala

Furcsa belegondolni, de az Éhezők viadala nagy korszaka még egy másik generáció fiatalságának volt a része. Egy olyan generációé, amely közelebb volt időben a Harry Potter és a Twilight virágkorához, mint ahhoz a pillanathoz, amikor a portálok kinyíltak Amerika kapitány háta mögött és tetőzött volna a Marvel évtizede tartó építkezése. Akár a young adult-éra utolsó mozis eseményének is tekinthető A kiválasztott – 2. rész – ezután egyértelmű lejtmenet következett. Tizenegy évvel később már a szuperhősök virágkorán is túl vagyunk, az Éhezők-trilógia szerzőjében, Suzanne Collinsban viszont fantasy-szerzőtársaitól eltérően a sikeres adaptációk után is maradt annyi ambíció, hogy bővítse a világát. Így kaptunk egy-egy könyvet Snow elnök és Haymitch főszereplésével, és természetesen az adaptációk se maradhattak el. Mivel az Énekesmadarak és kígyók balladája filmváltozatának fogadtatása inkább volt pozitív, ezért különösebb kérdés nem volt azzal kapcsolatban, hogy a tavaly megjelent Aratás hajnala is mozivászonra kerül.

Collinsnak szűk mozgástere volt a spin-offokkal kapcsolatban, elvégre a trilógia egy kerek történet, melynek végén a Kapitólium elnyomó hatalma vereséget szenvedett, Snow meghalt és vele együtt az éhezők viadalának intézménye is (leszámítva a finoman szólva is ingatag morális alapokon álló utolsó viadalt, kapitóliumi gyerekekkel). Általánosságban elmondható, hogy a franchise-ok kontinuitása kisebb vagy nagyobb mértékben megszenvedi az utólagos közbetoldásokat: az eredeti konklúzió jelentőségéből vesz el olyan események betuszkolásával, amelyek nem időszerűek, vagy az idővonal miatt nem vezethetnek eredményre. A Dave Filoni vezette Star Wars például élen jár a lyukak felesleges toldozgatásában-foltozgatásában.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája egy olyan előzmény volt, aminek volt létjogosultsága. A nagy időbeli ugrásnak köszönhetően a legtöbb karakter új volt, és a kapitóliumi szemszög, az elit hatalmi játszmáinak és a rendszer torzulásának bemutatása friss vért fecskendezett a széria vérkeringésébe. Ráadásul izgalmas betekintést adott Snow motivációiba és a viadal megformálásának történetébe, abba a folyamatba, aminek a végén a trilógia médiaszenzációja tölti be a kiérlelt társadalmi szerepét. Az aratás hajnala a Második Nagy Mészárlás történetét meséli el – ez az a viadal, amit Haymitch nyert meg és amit követően két évtizedig evickélt egyik halott mentorálttól a másikig, hogy aztán Katniss képében az élet számára is igazságot szolgáltasson a viszontagságaiért.

A negyvennyolc fiatalt felvonultató Nagy Mészárlásról már elárult néhány dolgot a Futótűz könyvváltozata – a könyvsorozat rajongói ismerhették Haymitch családjának és szerelmének sorsát, hogy kik voltak a szövetségesei az arénában, hogyan győzte le utolsó ellenfelét és milyen büntetést rótt ki rá Snow a győzelme után. Collinsnak ezek köré a kulcsmozzanatok köré kellett a hogyanra választ adni és egy izgalmas, átélhető történetté feltupírozni ezeket a morzsákat. Mivel ez az írás a filmről szól, én elsősorban a filmsorozat világának összefüggéseiben szeretnék arról véleményt formálni, hogyan illeszkedik be ide az Aratás hajnala, és kevésbé foglalkoztat, hogy mennyire hűen sikerült adaptálni Collins könyvét.

Míg az Énekesmadarak egy a sorozat világában addig nem látott perspektívát (és korszakot) mutatott meg, az Aratás hajnala jóval közelebb áll lefolyásában az általunk jól ismertekhez. A viadal itt szinte mindenben azonos a hetvennegyedikkel. A játékosok bemutatása már zökkenőmentesen zajlik, vannak volt győztes mentorok, vannak kapitóliumi támogatók, az aréna vérprofi, a körítéssel egyetemben. A felütés teljesen olyan, mint egy viadal a sok közül. Persze, a főhősünk Haymitch, a keserű, csípős nyelvű alkesz fiatalabb énje, így valahogy azt kellene megértenünk, hogy a film elején látott lánglelkű fiatalból hogyan szipolyozza ki az élet minden szikráját a Kapitólium gonoszsága.

Ezen a téren a franchise David Yates-e, az örökös rendező Francis Lawrence, valamint a szkriptet jegyző Billy Ray és Michael Lesslie nem vall szégyent. Haymitch jellemfejlődése (azaz a leépülésének folyamata kicsit eufemizálva) onnantól kezdve, hogy egy véletlen szerencsétlenségnek köszönhetően kerül a kiválasztottak közé, és annak tükrében, amik vele és a szeretteivel történnek, teljes mértékben érthető és az is átélhető (még ha elnagyolt is), hogy miért temetkezett az önpusztításba évtizedekig. A probléma nem azzal van, amik történnek, hanem azzal, amilyen módon a forgatókönyv dobálja egymásra a nagyobbnál borzasztóbb tragédiákat. Értem, Haymitch miért mondta be az unalmast, csak azt nem szeretem, mikor nézőként hülyének néznek és mindent fanfárok közepette, a legnagyobb csinnadrattával akarnak aláhúzni, és sokkterápiának alávetve próbálnak érzelmi reakciót előcsalogatni.

Erre van egy kifejező szó, a melodráma. Ez korábban is jellemző volt a sorozatra, de most először volt az a kellemetlen érzésem, hogy kezd átmenni az egész önmaga paródiájába. Ott van például Haymitch egyik kerületi bajtársa, egy kislány, akiről szinte semmit nem tudunk, de még a viadal előtt szörnyet hal a kapitóliumi nézők infernális gonoszságának köszönhetően. A film folyamán több olyan hatásvadász momentum van, amit a forgatókönyv egyszerűen elfelejtett érzelmileg megalapozni, ehelyett zsigeri érzelmekre alapozva próbált reakciókat előcsalogatni.

Minden bizonnyal ebben az érzelmi fásultságban az is közrejátszik, hogy egy sorozat hatodik megnyilvánulásáról van szó, melyek közül mindegyik a viadalról szól valamilyen formában, ami eléggé megköti Collins kezét is. Elvégre a rajongók is emiatt szeretik, ezért várják, az Éhezők viadala viadal nélkül olyan lenne, mint Rowling varázsvilága roxforti tanév nélkül vagy a Terminátor időben visszautazó terminátor nélkül (mindkettőre volt példa). Az viszont nem elég, hogy egy ilyen eseményfilm csak egy sima Battle Royale legyen (holott, ha jól meg van írva és meg van rendezve, talán ennek több értelme lenne), valahogyan reflektálnia kell a nagy egészre is, ami a Kiválasztottban éri el a tetőpontját.

Így esik meg, hogy Collins kibővítette mindazt, amit a Nagy Mészárlás eseményeiről a könyv/film előtt tudtunk, és Haymitch-et belehelyezi egy a viadal megállítását célzó összeesküvésbe. Itt szeretnék visszakanyarodni azon állításomhoz, hogy az utólagos foltozgatások sértik a kontinuitást. Egyrészt az ilyen eseményeket mindig úgy kell elvarrni, hogy semmilyen látható hatásuk ne legyen, elvégre nem is lehet neki. Másrészről, ha visszanézzük a trilógia négy filmjét, eszünkbe juthat, hogy vajon miért nem került elő akár egyszer, hogy Haymitch-nek több oka van megszabadulni Snow-tól, mind Katnissnek, és neki is van saját tapasztalata terrorcselekményekről? Ami miatt mégsem probléma ez a kis retcon, hogy jobban megmagyarázza azt, ami később Snow és Haymitch között történik – tehát inkább ágyaz meg vele előbbi motivációinak és vesz el a hideg kegyetlenségéből.

Az Aratás hajnala nem mond újdonságot Panemről – nem világít meg új nézőpontokat, nincsenek új izgalmas kérdésfelvetései, sem állításai az elnyomás, a média pszichológiájáról; és nincsen benne semmi váratlan. A szomorú végkifejlet borítékolható, és azt is tudtuk, kiktől fogunk búcsút venni a történet folyamán, elvégre az új karaktereken kívül a film szinte csak rég nem látott szereplőket dob be a cselekmény egy-egy pontján. Megjelenik Caesar Flickerman (Kieran Culkin), Effie (Elle Fanning), Wiress (Maya Hawke), Beetee (Kelvin Harrison Jr) – nekik mintha mind utasításba adták volna, hogy legyenek olyanok, mint színész elődjük, csak kicsit még olyanabb. Emlékeztessék hát a nézőket, miért szerették meg őket tíz éve és ne gondoljanak olyanokra, hogy miért ne változott senki semmit huszonöt évig. Ott van még Jesse Plemons, aki kapcsán elmondható, hogy végre bevégeztetett, hogy eljátssza Philipp Seymour Hoffmannt, de ő is ugyanaz a kész Plutarch, akit idősebben megismertünk.

Ez persze apró tüske csak, az említett színészek egyébként mind remek választások voltak a szerepükre, szóval a casting director legalább remekül végezte a feladatát. Szerepük viszont csak elvétve akad a cselekményben, és némelyük csak azért van, hogy legyen. Ez nem mondható el a Snow-t alakító Ralph Fiennesről, mivel egyrészt neki ténylegesen fontos szerepe van a cselekményben, másrészt egy olyan színészistenről van szó, aki minden szerepet megédesítene és akár öt percben képes emelni az egész film színvonalát. Természetesen egy megalomán, pszichotikus zsarnok megformálása nem esik nehezére, van benne tapasztalata. A Haymitch-et alakító Joseph Zada tisztességesen hozta, amit elvártak tőle, de anno a fiatal Snow-t formáló Tom Blyth szerepe szélesebb érzelmi skálát és aprólékosabb színészi játékot követelt meg, Haymitch filmbeli szerepe nem volt ennyire hálás.

Ne feledkezzünk meg a viadalról sem, ami mégis a széria címe, és aminek a történet velejét kellene adnia, de sajnos ez volt az eddigi leggyengébb manifesztációja. Hiányoznak azok a színes mellékkarakterek, amik miatt az első film működött (ami azóta is a legizgalmasabb viadal), nincsen egy íve az egésznek, összecsapottnak érződik, és túlságosan elveszi a fókuszt a merényletkísérlet a mindennapi túlélésről az arénában. Egyáltalán nem érezni, hogy kétszer annyi kiválasztott harcolna a győzelemért, a túlnyomó részük képernyőn kívül hal meg. Haymitch pedig túl sokszor menekül meg csodával határos módon, mindössze két karcolással az életveszély elől.

Végeredményben az Aratás hajnalának vannak szórakoztató momentumai, és magam részéről akármilyen bőrlehúzásnak érződik, szívesen elmerülnék továbbra is Suzanne Collins fantasyvilágában. Ez a film sem feltétlenül rossz, csak lapos. Felejthető, nem tesz hozzá semmi újat a szériához, és saját jogán sem elég érdekes. Haymitch világhoz fűződő viszonyát és szeretteivel való kapcsolatát nem sikerült kibontani annyira, hogy az érzelmi csúcspontok drámája igazán zökkenőmentesen működjön. Hiányoznak az emlékezetes párbeszédek, az új nézőpontok, amik eddig nem látott aspektusait világították volna meg a diktatúrának, az egyenlőtlenségeknek vagy a hatalomgyakorlásnak. Nem állítom, hogy ezen a ponton elfogyott az ötlet, de valamit radikálisan át kell hangszerelni ahhoz, hogy Panem elbírjon még egy utazást a körzetek között. De sose hagyjon el bennünket a remény.