Film

„A mázlit itt nem ismerjük…”

Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.

A Wind River – Gyilkos nyomon című friss thriller az Egyesült Államok legeldugottabb szegletébe hívja nézőit, ahol a fagy és hó ural mindent. A trailerben azt az ígéretet kapjuk, hogy ezen az embertelen vidéken szinte lehetetlen körülmények közt egy fiatal lány halálának felderítését követhetjük végig. Ám ez csak a felszín, csupán az alaptörténet, mert a Wind River ennél sokkal többet árul el az emberi természetről és a nézőről önmagáról is. Sajnos lehetetlen a cselekmény egyes részleteinek felfedése nélkül kiemelnem a film előnyeit, hiszen a forgatókönyvírói munka mellett nem lehet elmenni szó nélkül, ezért előre is mindenkitől elnézést kérek a spoilerek(!) miatt. Mindig keresem a filmek mondanivalóját, hogy miről szeretne nekem beszélni ez az alkotás, és a Wind Riverrel sokáig bajban voltam. Azt éreztem, hogy egy titokzatos gyilkosság felderítésénél jóval többről kell szólnia, igazi erkölcsi drámára vágytam, amin rághatom magam, miután lepörgött a stáblista. Legalább harminc perc eltelt a játékidőből, mire az egyetlen értelmes monológ kicsúszott Cory Lambert (Jeremy Renner) száján, aki a halott lány apjának mesél a saját lánya haláláról. Megindító jelenet, ahogy a két gyászoló apa együtt küzd, és a főhős próbál segíteni, arra biztatni a másikat, hogy a gyászt engedni kell, hadd fájjon. Mégsem viszi tovább a film ezt az agonizálást, inkább visszatér a nyomozás körüli kérdésekhez, és természetesen minél közelebb kerülünk a feltételezett elkövetőhöz, annál távolabb leszünk a valódi megoldástól.

Pörgős események után, mikor az utolsó nyom is elfogyna, ugyanis az elhunyt lány pasiját is szétmarcangolva találják, úgy tűnik, már csak puszta formaságból az FBI nyomozó és pár rendőr ellátogat a közeli fúrótelepre, ahol a férfi dolgozott. Azért is ugrottam ekkorát az eseményekben, mert a film utolsó negyede adja a zsenialitását. A hangulat egyre feszültebbé válik a rendőrök és felfegyverzett biztonságiak közt, akik készségesen vezetik keresztül őket a telepen, azonban végig érezhetjük a gyanakvást a levegőben. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami bűzlik a dologban, mintha az öt biztonsági őr mocskos titkokat takargatna. Ezután a film egy jelenet alatt felfedi előttünk a valóságot, a két haláleset okait, azt hogy a megtalált lány és férfi milyen idilli hangulatban töltötték az utolsó közös estét, amit a kollégák részeges mulatozása szakított félbe. Végignézhetjük, ahogy a baráti csipkelődés átmegy a lány zaklatásába, amin a fiúk összeszólalkoznak, majd verekedésbe torkollik az egész. Már ekkor eluralkodik a nézőtéren az értetlenség, de mikor a lány barátját leütik, majd az egyik kollégája elkezdi őt megerőszakolni, elszabadulnak az érzelmek. Az este végkimeneteleként pedig a lány menekülőre fogja, az életéért fut, az őt védelmező barátját pedig agyonverik.

Ez a kulcsjelenet, ugyanis leírhatatlan az az érzelmi hullámvasút, amin a film alig öt perc leforgása alatt keresztülrángatja a nézőt. A thrillerek legfőbb eszköze a puszta titokzatosságban rejlő félelemkeltés, mely enyhébb, mint azt a horror műfajában láthatjuk, de cserébe sokkal intellektuálisabb. A Wind River szerzői és rendezői koncepciója nagy valószínűséggel tudatosan épített arra a fogásra, hogy a néző érzelmeit megtaposva és meggyalázva kell neki megmutatni, hogy melyik szereplőt kell gyűlölnie és leköpnie. Ezen a ponton pedig már senkit nem érdekel, hogy ki a bűnös, vagy miért történt mindaz, ami a két fiatal halálához vezetett. Csak azt kérdezzük, hogy mikor és milyen módszerrel lehetne bosszút állni azokon a gerinctelen férgeken, akik ezért okolhatóak. Az erős indulatok, amik belülről fakadnak, mind a film csalogatására bújnak elő. Akárcsak a korábban említett Trónok Harca, a Wind River is tökéletesen ért ahhoz, hogyan vegye át az uralmat a néző emóciói felett. Ennek köszönhető, hogy mindenki, aki a mozivászon előtt figyeli a film végjátékát, édes kéjjel nézi végig, ahogy a vétkes a saját vérétől fuldokolva esik össze egy Isten háta mögötti hegytetőn, és úgy érezzük, nem csak Cory Lambert teljesítette az ígéretét a bosszúállással, de a mi akaratunk is végleg teljesült.

Persze emellett szólhat még a film a civilizációtól való elszakadás következményeiről, a női jogokról, vagy éppen arról, hogy Jeremy Renner megint egy távcsöves puskával vagánykodik. Azonban minden patetikusságot mellőzve ki merem jelenteni, hogy az idei év eddigi legkeményebb erkölcsi vonatkozású alkotása a Wind River, ami nem akar több lenni, mint ami, mégis sikerül neki egy egyszerű fordulat által, amivel nézőit egy érzelmi örvénybe rántja, és nem engedi őket onnan, míg azok vért nem kívánnak ontani.