Elmebeteg. Perverz. Kibírhatatlan. Lázadó. Magasztos. Filozofikus. Lenyűgöző. Ezek a jelzők rengeteg rendezőre igazak, de leginkább a chilei Alejandro Jodorowsky esetén indokolt teljes mértékben az ilyen jellegű leírás. Kísérletező, experimentális munkái a mai napig frissen hatnak, még akkor is, ha az ember legszívesebben szétütné a képernyőt a látottak közben. A harmadik filmje után Jodorowsky 1975-ben szabad kezet kapott a Dűne könyv megfilmesítéséhez, ami sokak szerint minden idők legjobb, el nem készült filmjeként vonult be a történelembe.

2013-ben megjelent egy dokumentumfilm Jodorowsky’s Dune címmel, ami a kezdeti fellángolástól egészen a tragikus bukásig meséli el Jodorowsky béklyókat nem tűrő utazását a Dűne forgatása, pontosabban forgatási előkészületei kapcsán.

Hogyan kaphatta meg egy (bocsánat a degradáló jelzőért) senkiházi minden idők egyik legfontosabb sci-fi regényének megfilmesítési jogát? Ennek a megértéséhez vissza kell mennünk a 60-as, 70-es évekbe, amikor Jodorowsky pályája elkezdődött. Korai filmjeit (A vakond, A szent hegy) Mexikóban forgatta és nagyon hamar piedesztálra lett emelve egy szűk réteg által, az éjféli mozis vetítéseknek a jóvoltából. Olyan mértékben nagy volt a siker, hogy egy francia producer közbenjárásával azt a filmet készíthette el, amelyiket akarta. Ő pedig semmi mást nem akart, csak Dűnét. Mi is volt a célja a filmmel a rendezőnek? Azon kívül, hogy alkotni akart természetesen. Már rögtön a doksi elején elárulja. Saját elmondása szerint hatást akart kiváltani:

,, Olyan filmet akartam készíteni, ami megadta volna az LSD-t fogyasztó embereknek ugyanazokat a hallucinációkat, amiket a drog szedésekor látnak. Nem azt akartam, hogy szedjék a drogot, hanem megteremteni annak hatását. A közönség látásmódját akartam megváltoztatni. ’’

Ezzel a céllal vezérelve kezdett neki a film előkészítésének. Ehhez pedig egy, állítása szerint spirituális harcosokból álló csapatra volt szüksége (volt, aki elhivatottság hiánya miatt vált meg a gárdától). A díszletek és a karakterek megtervezésére felbérelte Jean Giraud francia képzőművészt, ismertebb nevén Moebius-t (Blueberry képregények). Chriss Foss művész leginkább az űrhajók illusztrálásáért volt felelős, míg Dan O’Bannon (Alien 1-2, Sötét csillag) a speciális effekteket készítette. A Harkonnen-ház bolygójának és lakóinak a kinézetét, a bárótól kezdve a mentátig egy svájci festőre bízta, egy bizonyos H. R. Giger-re (Alien-franchise). Jodorowsky Moebius-szal közösen készítette el a 3000 rajzból álló, egész filmet tartalmazó storyboard-ot. A filmzene megírásához olyan együtteseket kért fel, mint a zene Magma, vagy Pink Floyd. Az LSD hatás tehát már ezek alapján adva volt. A rendező ambíciói nem ismertek határokat, még az adott történet esetén sem.

Magához a könyv sztorijához meglehetősen lazán ragaszkodott. Frank Herbert könyvét egyébként sem egyszerű megvalósítani (Lynch tudna mesélni), ezért Jodorowsky nem is Herbert-ét, hanem a saját változatát álmodta meg. A cselekményen ott változtatott, ahol akart és tudott, néha még egy-egy szereplő eredetébe, jellemébe is belenyúlt (pl. Paul fogantatása). A legnagyobb különbséget a lezárással kapcsolatban láthatjuk. Egy első látásra lehangoló, valójában nagyon is fennkölt, fantasztikus és ami a legfontosabb, inspiráló befejezést kaptunk volna, pontosan olyat, amit Jodorowsky a komplett filmmel szeretett volna elérni. Még az írót is sikerült ezekkel a tollvonásokkal felülmúlnia. Talán ennek a résznek a meg nem valósulását bánom a leginkább.

Frank Pavich és csapata remek munkát végzett a Jodorowsky’s Dune-nal. Részletes, minden egyes munkafázisba kellő betekintést nyújtanak a másfél óra alatt. Az egyébként unalmasnak hangzó vázlatrajzok bemutatása rendkívül izgalmasra sikeredett, a legkisebb, legérdektelenebbnek tűnő éttermi beszélgetések, zenekarok ügynökeivel való egyezkedések is mind oda tudják szegezni a néző tekintetét a képernyőre. A meglepően sok animált résznek hála életre kel a storyboard és részleteket láthatunk belőle. Közben maga a stáb is nyilatkozik a munkafolyamatról, szinte mindenkit megszólaltnak az élők közül. Rajtuk kívül, még a hozzátartozók és más rendezők (pl. Nicolas Winding Refn), kritikusok lelkes, kicsit talán elfogult hozzászólásait, véleményeit hallhatjuk. A gazdag archívumnak köszönhetően képeket, filmfelvételek is bőségesen kapunk, elég információt ahhoz, hogy mindenkit el tudjunk magunkban helyezni. A központi személy szerencsére végig Jodorowsky marad. Pályafutásának kezdetleges szakasza is kivesézésre kerül, de természetesen a fókusz végig a Dűnén marad, pontosabban az alkotni akarás mibenlétén. A dokumentumfilm tökéletesen végigvezeti a nézőt a megszállottsággal teli úton, aminek következtében magunk előtt látjuk Jodorowsky vízióját.

Ehhez még egy olyan szereplőgárdát hozott össze, amihez fogható csak a 2021-es feldolgozásnak van. Udo Kier és Mick Jagger a Harkonnen-házat erősítették volna, David Carradine (Kill Bill), mint Leto herceg szerepelt volna, Orson Welles, mint Vladimir Harkonnen báró tűnt volna fel. Paul Atreides szerepére Jodorowsky a saját fiát (Brontis Jodorowsky-t) szánta, akire egy két éven át tartó lelki és fizikai felkészülést erőltetett (nem éppen ez az a karácsonyi ajándék, amire egy gyerek feltétlenül vágyik). Salvador Dalí pedig a császár szerepében tündökölt volna, mint a legjobban fizetett, pár perces színész a világon. A színészek után már tényleg semmi nem álhatott rendezőnk útjába. A teljes film el is készült egy a jelmezektől elkezdve, storyboard-okon át egészen a legutolsó részletet is tartalmazó könyv formájában. Mikor eljutunk a dokumentumfilmnek erre a pontjára, maximálisan átszellemülve érezzünk magunkat és hiszünk abban, hogy Jodorowsky víziója maga a megtestesült csoda.

A lelkesedésünk határtalan, pont ezért fáj annyira, amikor a rideg valóság megragad és visszahúz minket a földre. Már csak anyagi támogatást kellett szerezni a forgatáshoz. Számtalan stúdiónak megmutatták a kész tervet, hogy mindenki visszamondja. Az összes szakember és producer el volt ragadtatva, abszolút elismerték a könyvbe fektetett munkát, de pénzt adni egyikük sem akart a projektre (5 millió kellett volna már csak a 15 millió dolláros költségvetéshez). Megvalósíthatatlannak, drágának és ami a legfontosabb, nézhetetlennek bélyegezték. Fontos információ, hogy a kész film 12 és 20 óra között mozgott volna játékidő tekintetében, szóval valamilyen mértékben érthető az elhatárolódás. Arra volt lehetőség, hogy két órával és egy már ismert rendezővel megvalósítsák a filmet, de erre Jodoworsky nem volt halandó, mert az már nem az ő műve lenne. Az ő Dűnéje túlságosan ismeretlen volt, túlságosan különleges ahhoz, hogy érdemben kezdeni lehessen vele valamit.

A téglaméretű könyv és a benne szereplő vázlatok visszaköszönnek későbbi hollywood-i produkciókban. Ez nem lehet véletlen, hiszen annak idején minden stúdiónak elküldték a forgatókönyvet és a koncepciós rajzokat egyaránt. Elég megemlíteni többek között a Star Warst, a Flash Gordont, A Terminátort, a Masters of the Universe-t, de a legkézenfekvőbb példa Luc Besson Az ötödik elem című munkája. Nem is beszélve arról, hogy Giger és Moebius együtt dolgozott a ’79-es, első Alien filmen, a Harkonnen-barlang kísértetiesen hasonlít a későbbi xenomorphok-ra. Ezeket a produkciókat leszámítva Jodorowsky-nak sikerült ötletei nagy részét Moebius segítségével a The Incal című képregénysorozatba beleraknia, aminek az első száma 1980-ban jelent meg, szintén a rendezőre jellemző pazar vizuális megvalósítással és mondanivalóval. Erőfeszítései tehát nem mentek kárba teljesen.

Mit lehet elmondani még erről az emberről? Alejandro Jodorowsky, ahogy ő maga is finoman utal rá, az emberiség megváltója akart lenni. Jelen esetben a Dűne által. Lelki vezetőnek tekintett saját magára, és úgy vélte, hogy művei által (legyen az film vagy könyv) tud változtatni a világon, pontosabban az embereken. Meg akarta (akarja) őket szabadítani a szokásos, társadalmi láncaiktól és valami többé akarta (akarja) őket tenni. Pontosan mivé, az már egy másik kérdés. Öncélú lett volna ez a filmje? Bátran kijelenthető, hogy igen. Azonban látni azt az ösztönző igyekezetet, amit gyávaságból elutasítanak, gondolkodóba ejti az embert. Felmerül ismét a kérdés, hogy a film valóban művészet-e és nem egy termékeket önmagából folyamatosan kiokádó ipar, ahol az eredeti hangot elhallgattatják, legyen az bármennyire vad és szokatlan. Truffaut és Godard legyen a talpán, aki válaszol erre.

Hiszen mit mutat meg tulajdonképpen a Jodorowsky’s Dune? Egy elmebeteg, magát istennek képzelő ember ámokfutását? Egy meg nem értett zseni ihletett és be nem valósult próféciáját? Valószínűleg mindkettőt egyszerre. Ami viszont biztos, az a tudat, hogy létre akart hozni valami újat és forradalmit, az örök és megmásíthatatlan. Ezt senki nem veheti el Jodorowsky-tól és a dokumentumfilm megtekintése után, már tőlünk se. Mi történt a megvalósíthatatlan Dűne adaptációból? Annak rendje és módja szerint elkészítették. Évekkel később, egy másik elismert rendező, David Lynch prezentálásában.