Ha Stephen King-adaptációkról esik szó, a legtöbb ember csupán az ikonikus címeket említi, de szerencsére a horror királyának filmográfiája messze túlmutat a klasszikusokon. A nyolcvanas, kilencvenes és kétezres években számos olyan feldolgozás született, amelyek vagy elfeledetten tengődnek a VHS-filmtörténelemben, vagy éppen a kultfilmek ismeretlenebb polcain élnek tovább. Ezek a filmek – bármilyen ingadozó is a minőségük – izgalmas lenyomatai annak, hogyan próbálták rendezők és producerek King világát újraértelmezni. Cikkünk most ezekből az alkotásokból szolgál csokorra valóként.

A gonosz háza/Salem’s Lot (1979)

Tobe Hooper Bőrpofa láncfűrészének elindítása (A texasi láncfűrészes mészárlás) és egy Psycho-átértelmezés (Eaten Alive) után elkészítette a korai King-adaptációk egyik legjobbját. Ugyan a sorrendet nézve a könyv az életmű második darabja csupán, már egyértelműen magán viseli az író stílusát, miközben tökéletesen tovább gondolta Bram Stoker örökségét.

Ben Mears, a közepesen sikeres író visszatér félve szeretett, vagy imádva rettegett szülővárosába, Jerusalem’s Lot-ba, hogy regény formájában feldolgozza azt a traumát, ami a hírhedt Marsten házban érte őt. Ám nem ő az egyedüli új lakó a csendes kisvárosában: a különös viselkedésű Richard Straker, és az ismeretlen Kurt Barlow szintén gyarapítja a lakosság számát. A beköltözések után pedig elszabadul a pokol. Kutyák halnak meg, a lakosok közül egyre többen rejtélyes körülmények között megbetegednek és nagyon hamar elhaláloznak, hogy később éles szemfogakkal, hófehér arccal bővítsék a vámpírnemzetséget.

A traumáktól sújtott főhős hazatér, hogy végleg leszámoljon a sötét múltjával – Ben King más hőseihez hasonlóan egy sokat látott és még többet tapasztalt alak. Semmi mást nem akar a hazaúttól, csak megváltást kapni. Danny Torrance szintén emiatt ment vissza Szépkilátás Hotel romjaihoz (Álom Doktor), ahogy A Vesztesek Klubjának tagjai is Derry-ben keresték a múltjukból fakadó traumákra a feloldozást (Az). Salem’s Lot amellett, hogy felmondja a klasszikus, Stoker által lerakott vámpírelemeket, nyíltságával, kegyetlenségével, de inkább a közegábrázolásával tudott maradandó lenni. A háromórás játékidő szolgálta lehetőséget Hooper rendkívül jól kihasználja a tablófestéshez.

Már A texasi… során is a miliő felfestésben remekelt. Minden egyes képből, beállításból érződött a poros, koszos, narancssárga színben úszó Texas. Az izzadó, hiányos fogsorral küzdő, szakadt ruhákban tetszelgő, felismerhetetlen akcentusokkal beszélő ottlakók bemutatásával egy életre elérte, hogy a lehető legrövidebb úton elhagyjuk az államot. Hooper most sem siet sehova: a lecsúszott alkoholistától kezdve, a lomha, de lelkiismeretes seriffen át, egészen a feleségverő sofőrig a kisváros teljes populációját megismerjük. Átlátjuk a viszonyrendszereket, a fellobbanó (vagy éppen elhaló) érzéseket, a vágyakat könnyen a magunkévá tesszük – a kisközösség működésébe tett mélyfúrások legalább annyira hatásosak, mint az eredeti alapműé. Mindeközben fokozatosan, áldozatról áldozatra veszi át a környék és a vászon fölött is az uralmat a nyugtalanító rettegés. A Salem’s Lot egy monumentális remekmű. A horrorműfaj két atyjának az elfeledett szövetségéből született gyermek, aki a jóhiszeműsége ellenére sem fogja beengedni az ablakokon át a gonoszt a házába. Bölcsebb ő annál. (Filmespracli)

Cujo (1983)

A Cujo-t az egyik legnyomasztóbb King-regény, tele klausztrofóbiával, feszültséggel, pánikkal, belső vivódásokkal, illetve egy sokkoló tragédiával. A filmváltozat azonban mintha megijedt volna saját alapanyagától, és inkább a könnyebb, ám de sokkal kommerszebb utat választotta, ahol a kisfiú végül életben marad. Aminek következtében a film végső soron egy átlagos ’80-as évekbeli túlélőhorror lesz, mintsem valódi pszichológia dráma. (Aerons)

Christine (1983)

Ha nem számoljuk a western műfaját, akkor az Egyesült Államok csupán egy zsánerrel, a road movieval járult hozzá a világ filmtörténetéhez. A kopott aszfaltút végtelenje megannyi történet szubtextusához járult hozzá az évtizedeken keresztül, volt menekülő szerelmesek hű szövetségese (Bonnie és Clyde), felnövéstörténetek határtalan helyszíne (American Graffiti), de alkalmasnak bizonyult generációs traumák reprezentációjára is. King 1983-as regényét a megjelenése évében a horrorfilm talán legmenőbb rendezője, John Carpenter álmodta vászonra, ami nem csupán egy megszállt autó története, hanem a fiatalság, a birtoklásvágy és az önazonosság tragédiája is.

A történet középpontjában a félénk, kiközösített Arnie Cunningham áll, akinek élete gyökeresen megváltozik, amikor megvásárolja a rozsdás, de különös aurával rendelkező 1958-as Plymouth Furyt, Christinét. Az autó nemcsak fizikai értelemben újítja meg a fiút, hanem lassan átveszi az uralmat felette: a jármű és tulajdonosa között beteges, szimbiotikus kapcsolat alakul ki, amely a megszállottság és önvesztés modern allegóriájává válik.

Carpenter rendezése precízen megkomponált, a képek és a zene tökéletesen idézik meg az ötvenes évek amerikai autókultuszának fetisizált világát, ugyanakkor éppen e vizuális tökéletesség miatt a filmben a horror inkább a felszínben, semmint a lélekben bontakozik ki. A fényes krómfelületek, a lassan mozgó kamera és a szintetizátoros zene a mechanikus gyönyör érzetét keltik, miközben a valódi félelem forrása nem a gép, hanem az emberi psziché gyengesége marad. A film látványvilága lenyűgöző, ám a karakterdrámát olykor elnyomja a stilizáció: Arnie átalakulása inkább külsődleges folyamatnak hat, mintsem mélyen átérzett lelki leépülésnek. A regényben King sokkal mélyebbre ás az elfojtott düh, a kamaszkori megaláztatás és a középosztálybeli kispolgári nyomás tematikájában, Carpenter ezzel szemben hűvös távolságból szemléli hősét. A film így kevesebb pszichológiai árnyalattal dolgozik, viszont erősebb az atmoszférateremtésben: a sötét garázs, az önmagát regeneráló autó és a hirtelen fellobbanó piros fények szinte ikonikus horror-képpé válnak. A Christine sajátos módon a megszállottság tárgyi manifesztációját jeleníti meg: a bűn, a vágy és a hatalomvágy szinte kézzelfogható formában öltenek testet a fékevesztett autó karosszériájában. (Filmespracli)

Ezüst pisztolygolyók/Silver Bullet (1985)

Az eredeti King-novella egy képeskönyv, rövid, epizodikus szerkezettel. A film ezt próbálta egész estés történetté bővíteni, ami végső soron nem sikerült neki. Egyik legnagyobb problémája az alkotásnak, hogy nem tudja eldönteni magáról: horror vagy inkább „coming of age” kalandfilm legyen végős soron. Előbbinek nem elégg félelmetes, utóbbinak meg végtelenül unalmas. Ezekhez jönnek az olyan plusz problémák: olcsó effektek, a vérfarkas jelmeze inkább nevetséges, mintse félelmetes. Így rengeteg félelmetesnek szánt jelenet végtelenül kínosra és komikusra sikeredett. (Aerons)

Maximális túlhajtás/Maximum overdrive (1986)

King a rendezői székben, Dino De Laurentiis produceri fukarsága mindenek felett, Emilio Estevez faarca a középpontban. Az író ekkorra már teljesen megelégelte, hogy a rendezők és a stúdiófőnökök kényük-kedvük szerint variálnak a történetein és a karakterein (a kiváló Stanley Kubrick az élen járt ebben), emiatt gondolt egyet, elővette a Trucks című, 1978-as novelláját és saját maga fabrikált belőle másfél órára elegendő forgatókönyvet. A végeredmény? A ZS-filmek egyik játékosan provokatív, koronázatlan királya.

Egy zöld üstökös felbukkanása következtében nyolc napra az élettelen gépek – élükön az országutak rettegett harcosaival, a kamionokkal – elevenek lesznek és embervérre szomjaznak. Egyik fő csapásirányuk egy benzinkút lesz, ahol a felgyülemlett társaság tagjait minél gyorsabban likvidálni akarják. Persze a tökös amerikai közösség ezt nem hagyhatja pár keresetlen szó nélkül.

A modern horrorokra egyre jellemzőbb nihilizmusnak itt semmi helye, a produkció célja – King nyilatkozatai alapján is – a maximális szórakoztatás. Ha pozitívan állunk hozzá, az író első (és egyben utolsó) rendezése egy kreatív ötletektől hemzsegő, szándékoltan gátlástalan, a Christine című remekművével több ponton is áthallásos exploitation film. Megállthatatlan, szélsőségesen erőszakos, mindent a zsigeri élvezet szintjére lecsupaszított mozi, ahol a dübörgő AC/DC-számokra történő kivégzések legalább annyira magával ragadóak, mint a két kamion felrobbantása között géppuskamódra eldördülő egysorosok. Viszont elvitathatatlan, hogy King a rendezői kvalitásai hiányáról tökéletes tanúbizonyságot tesz: arányérzék hiányában képtelen érdemben összeegyeztetni a drámát és humort egymással, ez a fajta érzelmi sivárság pedig számos feszültségmentes, olykor kellemetlen pillanatért felelős. A történetben rejlő kamarajelleg is inkább kihasználatlan marad, nem igazán váltja be a csoportdinamika funkcióját boncolgató markáns kérdéseket. Ez a film ehelyett egy másik utat választ. Inkább elmerül a bankautomaták, kenyérvágók, biciklik, fűnyírók, autóroncsok és repülők konzumizmusában, aminek a közepén ott kipufog a zöldmanófejű kamion, a maga vörös színben pompázó szemeivel. (Filmespracli)

A menekülő ember/The Running Man (1987)

King regénye (Richard Bachman álnéven) egy nyomasztó, társadalomkritikus disztópia, ahol a valóságshow és a kapitalizmus embertelensége áll a középpontban. A könyv komoly kérdéseket vet fel a média manipulációjáról, szegénységről, erőszakról, viszont a film ebből szinte semmit nem mutatott be. A film inkább egy színes, ’80-as évekbeli akcióparádéra sikeredett, viccekkel és robbanásokkal. Arnold Schwarzenegger pedig a főszerepben, teljes mellényúlás volt, aminek következtében az eredeti alkotás mondanivalója teljesen eltűnt. King maga is elhatárolódott a végeredménytől, mondván: „semmi köze ahhoz, amit írtam.” (Aerons)

Kedvencek temetője (1989/2019)/Pet Sematary

A Kedvencek temetője egyike King legismertebb és nem mellesleg talán legjobban sikerült munkáinak. Én speciel olvastam a könyvet is belőle, igaz akkor még Állattemető címen, amit aztán ugye később marketing okokból megváltoztattak Kedvencek temetőjére. Az alkotás magán hordozza King összes ismertebb stílus jegyét. Vagyis a misztikus horrorisztikus jelleget. Az őrület határán tengődő főszereplőt és egy olyan mondanivalót, amiről legalább annyira érdemes, mint amennyire kényelmetlen is beszélni. Jelen esetben a gyászról és annak folyamatáról.

Az 1989-es film nagyjából pontosan leköveti a regény cselekményét. Vagyis adott a Creed család, akik éppen új helyre költöznek. Már valamennyire kezdenek beilleszkedni, amikor is a család macskáját elüti egy a helyi nagycég miatt sokszor arrafelé járó kamion. Az apa pedig hogy ne kelljen kislányát szembesítenie kedvence halálával az öreg szomszéd segítségével elviszi a macskát a közeli indián temetőbe, aminek következtében a macska kvázi feltámad, ám nem úgy viselkedik ahogyan azt korábban tette. A történet pedig akkor válik igazán bizarrá, amikor a Creed család alig 2 éves kisfiát is elüti egy másik kamion és az apa a gyászba beleörülve a kisfiút is ugyanúgy vissza akarja hozni az életbe, mint a macskát. Noha a szomszéd is figyelmezteti őt, hogy ezt azért nem kellene.

Természetesen a dolog végül még nagyobb tragédiába torkollik. Ráadásul a film egy olyan plusz jelenetet is hozzátesz a cselekményhez, ami a könyvben nem volt benne. Ugyan később készült egy második rész is ehhez a filmhez, aminek már semmilyen könyves alapja nem volt. És bár ugyan én speciel még nem láttam. De az elmondások alapján elég borzalmas is lett. Méghozzá nem a jó értelemben.

Aztán persze 2019-ben a King adaptációk újbóli filmre vételének hullámát meglovagolva ismét egy úgymond modernebb változata ennek az alkotásnak. Ám ez a Kedvencek temetője már annyira eltér az eredeti alkotástól, hogy az már konkrétan a történet rovására is megy. Amire ugyan a készítők próbáltak valamiféle magyarázatot adni, de fogalmazzunk úgy, hogy az olyan is lett. Viszont alkotás eredeti üzenete minden esetben megmaradt, miszerint jobb ha a halott halott marad. A gyász pedig egy olyan folyamat, amin ha kelletlenül is, de végig kell menni. (Kolev Ádám)

Sorvadj el!/Thinner (1996)

Richard Bachman mintha önálló életet élő személy lenne. Papíron King alteregója, sötét árnyainak hazudott megtestesülése, valójában egy önálló personával rendelkező szerző. Neve alatt hét regény jelent meg (Rage, The Long Walk, Roadwork, The Running Man, Thinner, The Regulators, Blaze), melyek stílusa és témái összehasonlíthatatlanok King saját neve alatt megjelent könyvekkel: high concept darabok egytől egyik, tragikus karakterdrámákkal fűszerezve (melyek olykor részletesen taglalt fejlődésregények is egyben), az írótól szokatlannak számító, szubjektív elbeszélésben előadva. Az 1984-es Sorvadj el! regény is ebbe a meglehetősen szűk halmazba tartozik.

Billy Halleck, a sikeres, de immorális ügyvéd egy nap véletlenül elgázol egy idős cigányasszonyt. A rá váró börtönéveket jogi korrupció miatt elkerüli, a büntetése más úton éri utol: egy cigányátoknak köszönhetően a teste egy lassú folyamat következtében sorvadni kezd. A kimondottan testes jogász az elején még örül is a hirtelen súlycsökkenésnek, azonban gyorsan ré kell eszmélni, hogy ez a drasztikusan megállíthatatlan változás életveszélyes a számára. A film koncepciója első pillantásra izgalmas erkölcsi parabola. Tom Holland rendező azon törekvése, hogy ne csupán horrort, hanem egyfajta példázatot meséljen el, mindenképpen dicsérendő. A bűnhődés szó szerint testet ölt a filmben: a test, mint büntetés motívuma egyfajta modern, szimbolikus folyamatként jelenik meg, ahol a fizikai leépülés a lelki romlás kivetülésévé válik. Holland színészvezetése viszont nem kellően kimunkált és rendezése sem mindig következetes: nem találja a hangot a társadalomkritika, a pszichológiai dráma és a testhorror között, ezért filmje szinte végig hol groteszkül komolykodó, hol kínosan didaktikus.

Bár a családi egység kritikai vizsgálata jelen van a történetben, a szereplők közötti viszonyok felszínesek maradnak és inkább illusztrációként, semmint drámai erőként működnek. Ugyanakkor Holland helyenként megvillantja a fekete humor és a társadalomkritika erejét, amikor a groteszk és a morális pillanatok egymásba fonódnak. Ezekben a jelenetekben a film képes megidézni a regény (és általában Kingre jellemző) feszültségét, ahol a borzalom mindig az emberi gyarlóság természetes következménye. A történet befejezésével járó feloldhatatlanság teszi igazán nyugtalanítóvá a filmet: a bűn marad a test és a lélek örök, kísértő körforgásává válik. (Filmespracli)

1408 (2007)

Szerintem sokan elsőre nem is tudják, hogy ez az alkotás valójában szintén King regényen alapszik. Ugyan magát a könyvet nem olvastam, viszont a 2007-ben készült filmet láttam. Ami bár ugyan egy aránylag kisköltségvetésű kamaradráma mégis olyan nevek szerepelnek benne, mint John Cusack és Sam L. Jackson. A történet egy középkorú íróról szól, aki Amerika kísértetjárta helyeit járja körbe és arról ír könyveket. Természetesen ő maga nem hisz a természetfelettiben és elég cinikusan is áll ezekhez a dolgokhoz, míg nem egyszer csak egy ajánlást, hogy egy New York-i hotel szobájában furcsa dolgok és rejtélyes halálesetek történnek.

Természetesen az író odautazik és bár kezdetben szkeptikus és lekezelően viszonyul a helyzethez, azonban rövid úton szembesül vele, hogy a szoba valóban egy furcsa hely, ami látszólag nem ereszti azt, aki egyszer belép oda. Ennél többet a spoilerek miatt nem kívánok mondani. Viszont ha valaki szereti az izgalmas misztikus thriller per horrorokat azoknak bátran merem ajánlani ezt a filmet. Határozottan nyújtja azt a bizonyos King élményt. (Kolev Ádám)

Bilincsben/Gerald’s Game (2017)

Na ez is egy olyan film, amiről csak utóbb tudtam meg, hogy valójában egy King adaptáció. Aránylag egy újabb, 2017-es film, ami a Netflix közreműködésével készült és azt kell mondjam, hogy meglehetősen bizarr alkotás. A történet arról szól, hogy adott egy középkorú nő, aki a tőle jóval idősebb férjével elutazik egy vidéki kisházba, hogy úgymond kipróbáljanak különböző szexuális dolgokat, mint pl a BDSM-t. A bonyodalom viszont akkor kezdődik, amikor a nőt már az ágyhoz bilincselték, ám ekkor a férfi váratlanul szívrohamot kap és meghal. Innentől kezdve a film pedig arról szól, hogy a nő miként szabadul meg.

Természetesen közben ismét megjelenik a természetfeletti vonal, ami a film végére egyébként kap egy meglehetősen ötletes csavart. Ugyanakkor a film és felteszem a könyv is nagyrészt a nő múltjával foglalkozik és azzal, hogy miként jutott oda ahová. Mondjuk hozzáteszem itt van egy nagyon bizarr jelenet, ami így őszintén FÚJ. Az pedig ahogyan a nő a végén megmenekül…nos fogalmazzunk úgy hogy orvosi fejjel inkább röhejes semmit félelmetes. (Kolev Ádám)

Stephen King adaptációi olyanok, mint az orosz rulett körei: van amikor, mint a A remény rabjai esetében jó pörgetés jön ki, ám van amikor, mint a Kedvencek temetője, illetve A menekülő ember esetében nem nyerünk. A probléma legtöbbször nem a forrásanyaggal van, hanem azzal, hogy a filmesek elfelejtik, King történetei nem csak szörnyekről szólnak, hanem az emberi pszichéről is. A fenti filmek így, mind arra emlékeztetnek minket, hogy hiába a jó alapanyag, ha végső soron a lélek kimarad a képletből. Mert Kinget nem lehet pusztán ijesztő képekkel adaptálni, őt meg kell érteni. Ez viszont Hollywoodnak, sajnos, sokszor még ma sem sikerül.