Egyéb

A mozi megmentette az életemet… – 10+1 motiváló film

Érezted már magad úgy, hogy egy film megtekintése után mintha újjászülettél volna? Egy felemelő mozit követően akár a világgal is szembementél volna? Vagy egy nagy mélypont közepette egy film húzott ki téged a gödörből? Szubjektív és érzelmektől sem mentes cikk következik a mozgóképben rejlő erőről, mely életeket menthet és teremthet újjá kortól, nemtől, felekezettől függetlenül.

Az igazán jó film több mint puszta szórakoztatás vagy öncélú művészet. Az igazán jó film a nézője után nyúl és nem engedi el őt jóval azután sem, hogy felállt volna a székéből. Egy pozitív, előremutató gondolat, egy példaértékű küzdelem pedig mindig utat tud mutatni annak, aki éppen nehéz időket él meg, vagy akár pokoljáráson megy keresztül. Számomra a film és a mozi adja a legtöbb hajtóerőt az élet nagy csatáihoz és bizony nem egyszer inspirált már egy-egy jó alkotás önmagam fejlesztésére, betegségből való felépülésre és arra, hogy magam mögött hagyjam a mélypontokat. Mondhatni, a mozi többször mentette meg az életemet.

Amikor 5 évvel ezelőtt csatlakoztam a Kritizátorhoz, a filmek iránti egyébként is meglévő szeretetem tovább mélyült. A cikkeim szaporodtak és jelen írásom a századik, melyet az oldal számára fogalmaztam meg. Sokat gondolkoztam, milyen téma vagy vallomás lehetne méltó megünneplése ennek a kerek számnak. Úgy vélem, hogy segítséget nyújthat mindenkinek, ha megosztom azokat a személyes kedvenceimet és a hozzájuk kapcsolódó történeteimet, melyek a legnagyobb energiát adták ahhoz, hogy soha ne adjam fel. Következzen 10+1 igazán motiváló erejű alkotás.

A sötét lovag – Felemelkedés

Talán azon kevesek közé tartozom, akiknek Christopher Nolan Batman-trilógiájából nem a Heath Ledger fémjelezte második epizód a kedvence, hanem a legenda befejezéséül szánt Felemelkedés. Bruce Wayne ebben a filmben teljesíti be saját félelmei legyőzését és a pokolból való kiemelkedést. A sötét lovag útja szinte krisztusi stációkat jár be a közel háromórás játékidő során, de a kútból való kimászás képei azok, melyek megkoronázzák a denevérember történetének szimbolizmusát. A kisfiú, aki egy bőregerekkel teli kútba esik, majd felnőttként egy, a földfelszín alatt lévő börtönből kijutva váltja meg a szenvedéstől Gotham Cityt.

De miért is látok ebben ekkora fantáziát? Jópár évvel ezelőttig magam is küzdöttem pánikrohamokkal, szorongással és az ezzel kéz a kézben járó halálfélelemmel. A denevérember küzdelme, áldozathozatala és szenvedéstörténete kiváló orvosságnak bizonyult saját belső démonaim legyőzéséhez. A filmben hallható arab nyelvű kántálás pedig mintha csak azért szólna, hogy túlélésre ösztönözze a bajbajutott embert: „Mássz!” Hiszen miért zuhanunk a mélybe, ha nem azért, hogy megtanuljunk kimászni belőle?

A fegyvertelen katona

Mel Gibson már A rettenthetetlenben is megmutatta, hogy mestere a csatajeleneteknek és harcok brutális, mégis nemes ábrázolásának. A fegyvertelen katona egy adventista felcser története, aki vallási meggyőződésből visszautasította a fegyverhasználatot, ám mégis több tucat katonatársa életét mentette a II. világháború idején Okinawa inváziója alatt. A háború velőtrázó, sokszor már horrorfilmbe illően groteszk kegyetlensége áll szemben egy halandó ember áldozathozatalával, aki a poklok poklában is megőrizte ártatlanságát és Istenbe vetett hitét.

Amikor megjelent a filmről írt kritikám az oldalon, nem sokkal később megkerestek minket a Hetednapi Adventista Egyháztól, akik segítségüket ajánlották fel ahhoz, hogy a filmbéli Desmond Doss történetét minél többen megismerhessék. Kissé gyanakodva, az erőszakos térítés szándékától tartva mentem bele az interjúba Csizmadia Róbert főtitkárral, ám a félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak és úgy hiszem, Isten és Róbert jóvoltából egy igazán minőségi anyag születhetett. Nekem, mint Istent kereső, de a hitben mégis mindig megbicsakló embernek különösen fontos egy ilyen példa és mindig erőt ad nekem a film visszatérő mondata: „Kérlek Uram, hadd mentsek meg még egyet, csak még egyet!”

Az utolsó szamuráj

Erről a filmről korábban egy pszichológiai jellegű elemzésemben már értekeztem, de egyértelmű volt, hogy ezen a listán is szerepelnie kell. A benne ábrázolt szamuráj-szellem számomra is afféle becsületkódex és útmutatás a belső harmónia megtalálásához. Bizonyos jelenetei mai napig könnyekig meg tudnak hatni és olyan is akad, melyet saját élményeim miatt egyáltalán nem kellemes visszanéznem. Ilyen az, amikor Tom Cruise – részben az alkoholmegvonás miatt – halálfélelemben, rémálmok közepette vergődik. Ugyanakkor véleményem szerint szintén ez a film rendelkezik a leggyönyörűbb romantikus jelenettel, amit valaha képen láttam. Mert a szerelem csodáját néhány apró érintésben, egyetlen ártatlan csókban képes megfesteni.

Úgy érzem, valahányszor megtekintem ezt az alkotást, részem lesz abban a „kevéske békében, mit oly sokan keresünk, de csak oly kevesen találunk meg”.

Rocky III.

Sosem tartozott valódi erősségeim közé a sport, mégis életem során többször éreztem úgy, hogy a mozgás nyújtotta endorfinbomba kiszabadít engem a rosszkedv és az elkeseredettség börtönéből. A közelmúltban szüleim egy meglehetősen szokatlan ajándékkal kedveskedtek nekem, egy boxzsákkal. Úgy gondolták, hogy talán ez a sporteszköz is segítségemre lehet a feszültség levezetésében. Eleinte csak ész nélkül püföltem a zsákot, majd úgy gondoltam, hogy ha már adott a lehetőség, csináljuk normálisan. A koronavírus miatti kényszerhelyzetben otthon, youtube-os oktatóvideókból és baráti jó tanácsokból kezdtem ismerkedni az ökölvívás alapjaival, az alapállással, a helyes ütés és lábtechnikával, valamint a box híresebb alakjaival.

Természetesen a játékfilmes inspiráció sem hiányozhatott, így régi adósságomat pótolva szinte egymás után néztem végig az összes Rocky-filmet, a két Creed-epizódot is beleértve. A személyes kedvencemmé egyértelműen a III. rész nemesedett. Az olasz csődör, Rocky Balboa kemény ellenfélre talál Clubber Lang személyében, ráadásul edzőjét, Mickeyt is elveszíti. A sors fintora folytán azonban egykori vetélytársa, Apollo Creed válik mesterévé és segít neki a világbajnoki cím visszaszerzésében. Bizony, az élet sokszor vicceli meg az embert és állít mellé olyan szövetségest és barátot, akit korábban egyáltalán nem kedvelt. De talán ezek a barátságok válnak a legmélyebbé és a legigazabbá. És akkor a film betétdalát, az Eye of the Tigert még nem is említettem: a legjobb edzős zene valaha!

Napfivér, holdnővér

Francesco di Bernardone, vagyis Assissisi Szent Ferenc története és a belőle készült film egy rendkívül érzelmes, szívhezszóló példázata annak, mire képes az ember, ha egyfajta földöntúli szeretet motiválja tetteiben. A film egészét tekintve is remekmű, ám mégis egy jelenetét emelném ki, ami miatt erre a listára kerülhetett. Francescot egy egykori barátja látogatja meg, aki teljesen kiábrándult a keresztes hadjáratok kegyetlenségétől. Főhősünk azonban ügyet sem vet a hívatlan vendégre, hanem afféle szent megszállottsággal igyekszik felújítani egy elhagyatott, romos templomot. Nem törődik azzal, mások mit gondolnak róla, sem azzal, hogy a farkasordító hidegben még lábbelije sincsen. Csak rakosgatja egymás után a téglákat. Ahogy az aláfestő dalban hallhatjuk: „napról napra, kőről kőre, építsd csak lassan a titkodat, napról napra te is a mennyek dicsőségéig nősz”. És bizony, végül újjáépült a romos templom, és több hívet vonzott, mint a legpompásabb katedrális. Nem így kellene nekünk is hozzáállnunk saját álmainkhoz?

Angel-A

Luc Besson filmművészete nem igazán a szívem csücske, de ez a rendezése mégis megtalálta az utat a szívemhez. A Napfivér, holdnővérhez hasonlóan itt is egyetlen jelenetet emelnék ki, ami külön megnézve is mindig képes újra és újra feltölteni. A marokkói származású, ügyefogyott, alacsony és sármosnak egyáltalán nem mondható Andrét a mennyből alászállt hórihorgas angyal, Angela egy tükör elé állítja, és úgy mutatja meg a férfinak valódi értékeit. Bizony, nehéz dolog az önszeretet. És itt most nem a multi-level marketingből átképzett motivációs trénerek önimádatra nevelő baromságaira gondolok, hanem valódi, önismerettel és elfogadással együttjáró szeretetre. Hisz milyen nehéz is kimondani, ha nekünk még soha nem mondta senki.

Az óriás

Kicsi koromtól kezdve vonz a lovagi kultúra és a lovagi erények. Történészként tudom, hogy ezeket az erényeket sokszor maguk a lovagok sem gyakorolták, mégis vonzó számomra a szamurájokhoz hasonlatos becsületkódex. Bár jómagam olyannyira messze állok a lovagiasságtól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől, mégis örülök, ha a mindennapokban adódik olyan lehetőség, amikor legalább egy pillanat erejéig hősnek érezhetem magamat.

Az óriás című film egy igazi mellőzött gyöngyszem, mely tökéletesen mutatja be, miként viselkedhet lovagként a modern korban két kitaszított kamaszfiú. Egy igazi furcsa páros, akik Artúr király lovagjainak képzelve magukat indulnak el a hatalmas kalandra, lányokat menteni, sárkányt ölni. Mert a valódi lovagi címhez nem szükséges fényes páncélzat, csak tiszta szív és bátorság. Csodálatos modern tündérmese a gyermeki lélek minden akadályt legyőző erejéről, nem csak gyermekeknek.

Mulan

Talán kissé meglepő lehet, de bizony a katonagúnyát öltő fiatal lány, Mulán története is bőven ad motivációt a nehéz időkben. A kínai hagyományokra építő rajzfilm nem csak azt mutatja be rendkívüli bölcsességgel, hogy egy nő miként törhet ki egy patriarchális társadalom korlátai közül, de nemtől függetlenül is bőven találunk benne olyan pillanatokat, melyekből mindenki példát meríthet. Az első Mulán szeretete idős, veterán édesapja iránt. A fiatal lány nem akarja, hogy a közelgő háborúban atyja életét veszítse, ezért ő maga önként jelentkezik a kínai császár seregébe a fenyegető hun betörés ellen.

A másik felemelő pillanat viszont egy konkrét jelenethez és dalhoz kapcsolódik számomra. A bevonult újoncok azt a feladatot kapják, hogy nehéz súlyokkal a karjukon másszanak fel egy faoszlop tetejére, és kiszedjenek egy odalőtt nyílvesszőt. Ahogy mindenki, úgy Mulán is először kudarcot vall, majd mikor már elküldenék őt a seregből, hirtelen rájön, miként hasznosítsa a nehezékeket a mászásban. Mintha csak egy metafora lenne mindez: nem biztos, hogy amit mi tehernek érzünk életünkben, valóban akadályoz minket. Lehet hogy éppen ennek segítségével mászhatunk fel az oszlop tetejére.

Egyiptom hercege

Kisgyermekkoromban a magyar népmesék mellett egyértelműen a bibliai történetek voltak a kedvenceim és ezek közül is Mózes élete fogott meg leginkább. Amolyan ókori szuperhős, aki egy pásztorbottal vezeti népét az ígéret földjére és vele a szabadságra.

Az Egyiptom hercege nem csak a kedvenc animációs filmem, de megtekintése mindig nagyon erős érzelmi reakciókat csal ki belőlem, hogy végül elképesztő erővel töltsön el. Hisz hogyan is lehetne esélytelenebb valaki, mint egy pásztor, aki egy egyszerű bottal szállt szembe a kor leghatalmasabb birodalmával, Egyiptommal? Mózes azonban nem akármilyen ígéretet kapott küldetése biztosítékául: “Azzal a bottal véghez viszed a csodáimat!” Ha nem is ez a legpontosabb biblia-adaptáció, de a legtöbb szív és lélek kétségtelenül ebben lakozik.

Good Will Hunting

Mindenkinek szüksége van egy bölcs tanárra, terapeutára, akinek tanácsai és életbölcsességei fonalként vezetnek ki minket a labirintusból. Számomra a filmvászon eme mestere Robin Williams pszichiátere a Good Will Huntingból. Karaktere újra és újra képes felnyitni a szememet és rátapintani, hogy az életben a legfontosabb az igaz emberi kapcsolatok megtalálása és megélése. Legyen szó barátságról vagy szerelemről. Mert embertársainkról valódi tudást csak a megélt élményeken keresztül szerezhetünk. Bizony, csak Robin Williams képes ilyen gyönyörűen a fingásról beszélni.

A marsi (mert nem vagyok hajlandó a magyar forgalmazó által adott „Mentőexpedíció” gúnynéven illetni)

Itt elsősorban a könyv magával ragadó humorát és az élethez való ragaszkodást emelném ki. De a film is kiválóan adja vissza Mark Watney űrhajós megállíthatatlan természetét, aki a Földtől millió kilométerekre sem adja fel a hazajutás reményét. Mivel a kritizátoros tevékenységem során kiemelten foglalkoztam a témával, főszerkesztőnk, Varga Mátyás azóta is csak Watneynak becéz, mely művésznév rendkívül megtisztelő számomra. A film végefőcím-dala pedig igazi himnusza annak, hogyan hagyja maga mögött az ember nehézségeket, amolyan Gloria Gaynorosan.

Legyen szó kútból való kimászásról, lovagi etikettről vagy az igazi szeretet megtalálásáról, a filmek és a mozi mindig segítettek nekem, amikor úgy éreztem, megfáradtam és talán jobb lenne feladni azt, amiért küzdök. Természetesen senkit sem biztatok arra, hogy az élet problémái elől a szélesvászon világába meneküljön, de úgy hiszem, sokszor egy jó film éppen annyit segíthet, mint egy baráti beszélgetés vagy akár egy terapeuta. A legjobb talán az, ha ezek kéz a kézben járnak egymással. Ha egy barátról, családtagról vagy szerelemről elhisszük, hogy akár a vetítőteremben is megnéznénk a történetét.

Köszönöm olvasóimnak, hogy 100 cikken keresztül velem és a Kritizátorral tartottak és bízom benne, hogy még sokszor 100 cikk áll előttünk a jövőben! Külön köszönet Varga Mátyás főszerkesztőnek, aki helyet biztosított számomra a csapatban és elindított egy különleges utazáson.

A film forog tovább!