Film

A Párduc él! – Fekete Párduc 2. kritika

Azt gondolom nem túlzás úgy fogalmazni, hogy már az első, Wakandával és védelmezőjével foglalkozó epizód is igencsak különleges helyet foglalt el az MCU berkein belül. Egészen friss és pezsdítő tudott lenni még az azonos fázisban érkezett filmek gyűrűjében is, és legyünk őszinték, Pókember hálóhintázásának fényében és a Galaxis Őrzőinek árnyékában ez nem volt annyira könnyű feladat. A kiemelkedő mezőnyből akkor sikerült nagyot dobbantva magasra rugaszkodni, most pedig drukkolva annak, hogy a szív alakú, misztikus gyógynövény új héroszt adjon a világnak, nézzünk rá a második etapra!

„Szívemben újraéled letűnt idők igézete.”

Vázoljuk fel nagy vonalakban a cselekményt. A történésekbe in medias res alapon csöppenünk bele, méghozzá T’Challa király betegségének utolsó pillanataiban. A rejtélyes kór megszüntetésének reményében Shuri hercegnő ugyan mindent latba vetve munkálkodik a korábban utolsó szálig felégetett, leadben is említett, fénylő virág újra alkotásán, ám már nem sikerül bátyját megmentenie. Ezzel a nyitószekvenciával és egy igazán érzékletesen és méltóságteljesen kivitelezett temetéssel veszünk búcsút a korábbi uralkodótól.

Mivel Wakanda az első nekifutás végén feltárta magát a világ előtt és több segítő központot és kutató állomást is telepített a glóbusz különböző részein, folyamatos támadásnak van kitéve. Ramonda királynő régensként ugyan határozott fellépéssel igyekszik úrrá lenni a problémákon, azonban az egyre sűrűsödő viharfelhők és a teljesen újnak számító hatalom, mely egészen váratlan helyről érkezik, hamar kettős akadályok közé szorítják a vibránium által naggyá lett államot. Arról nem is beszélve, hogy az egykor szövetségesként fellépő országok hajszája a világ legértékesebb érce után a konfliktus fő katalizátora.  

Ha kibontjuk a szóban forgó fenyegetés mibenlétét nem a szárazföldön, hanem sokkal inkább az óceán mélyén kell keresgélnünk. Érdekes megfigyelni, ahogyan az egyébként egyik legrégebben létező, még a Timely Comics érában debütált karakter és népe végül szerepet kaphat a Marvel mozgóképes kozmoszába. Namor sziluettjét próbáltam körülírni természetesen, tudniillik a képregények oldalainak valaha volt első antihőse, így átdolgozva is egészen figyelemre méltó képet mutat.

„Mint víz a sivatagi szomjúságnak.”

Maradjunk tehát még egy kicsit Namornál és az ő birodalmánál, hiszen megéri néhány plusz adalékot kifejteni velük kapcsolatban. Ami kiemelten megragadóvá teszi a szituációt az a maja kultúra beemelése. Ebben persze még önmagában semmi hatalmas újdonság nem volna, hiszen az ilyesmi amúgy is bevett gyakorlat a kiadó esetében, legyen szó északi vagy egyiptomi istenekről. Itt azonban egy egészen friss vonulat jelenik meg, amit azt hiszem keveset látni nem csak szuperhősökkel foglalkozó, hanem alapvetően bármilyen formába rendezett mű esetében. Ebben az alakváltozatban Talokan víz alatti nemzetének eredete és ezzel említett hegyesfülű figuránké is, visszanyúlik a Közép-Amerikát, illetve Dél-Amerikát érintő, hódításról és elhurcolásról szóló érába. Tragikus képsorok tárulnak szemeink elé, azonban jól felépített ellenlábasként Kukulkánt, elvégre sajátjai így hivatkoznak a víz lételemű harcosra, képesek háttérrel ellátni és tartalommal telíteni.

A korábban látott, visszatérő szereplők nagy része úgyszintén ügyesen lavírozik a kitaposott ösvényen. Shuri karakterfejlődése szépen nyomon követhető: lassanként válik csak egyfelé koncentráló innovátorból, egyre inkább méltó jelöltté a Fekete Párduc következő inkarnációjának posztjára, s ha meg is kell tanulnia miért nem célszerű az ifjonti hévből és gyászból eredő döntéseket preferálnia, a végjáték pillanataiban sorsdöntő elhatározásra jut. Ramonda anyakirálynő szála is egészen remek, bőségesen felülmúlta elvárásaimat, Okoye esetében viszont kapkodósnak éreztem a további kibontás kérdését, hiszen bele kellett férnie még Riri Williams (Ironheart) bemutatkozásának és Nakia tevékenykedésének is. Az igazat megvallva utóbbiakat a készítők helyében jobban kidolgoztam volna és néhány, olykor cselekményt akasztó és felesleges párbeszédet pedig kivettem volna a regéből. Mindazonáltal ez személyes vélemény, kérem felmentésemet a népharag általi billentyűzetelkobzástól!

Ha látványról és jelmezekről szeretnék pár sor erejéig értekezni, akkor azt csak szuperlatívuszukban tehetem meg. Mind az imént emlegetett Ironheart páncél, mind pedig maga a Shurira szabott Fekete Párduc öltözék elképesztően jól mutatott a snittek során. Az afrikai és a talokani szakaszok szemet gyönyörködtetőek, a szuperfejlett technológia, a holografikus eszközökkel egyetemben pedig tovább dúsítja az összképet. A többi szereplőre szabott szerelés mellett sem mehetünk csak úgy el, Namor egyszerű, de nagyszerű nyakdísze valamint M’Baku mellvértje is igazán mutatós. Az akciók, ahogy az elvárható, maximumon pörögnek, de az utolsó, hajón zajló összecsapás ezek közül is kiemelkedik.  

Szereposztást tekintetében Letitia Wright ezúttal több fokozattal feljebb kapcsolt Shuri bőrébe bújva, emellett Angela Bassett kiugróan jól formálta meg Ramonda anyakirálynőt. Talán a jelenlegi leosztásban Winston Duke játéka döcögősebb volt, de Tenoch Huerta remekül hozta Namort, a kötelező, drámai hatású nagymonológgal együtt. Dominique Thorne érzésem szerint még nem rázódott bele igazán Riri Williams megformálásába, de a sorozatban meglátjuk mit sikerül kanyarítania a TV képernyőkre.

Összefoglalva: nem csak elsőre voltak élesek a párduckarmok, de második vetődésre is tudtak új utakat vájni. Ugyan a 161 perces játékidő során akadtak rossz arányban adagolt szakaszok, mégis fizikális és érzelmi összecsapásokkal tarkított lezárást adott mozis fronton, a Marvel filmes univerzum negyedik, nagyobb szegmensének. Csak egy stáblista utáni jelenet van, így aki besokallna az üdítővel, ennek végeztével nyugodtan slisszanjon ki a teremből.