Nincs könnyű dolga annak, aki egy addig még sosem látott oldaláról szeretné megközelíteni a lassan 80 életévét taposó Batman legendáját. Az éjszaka rettegett teremtményeként is emlegetett álarcos igazságosztót sokan, sokféleképpen álmodták már a nagyvászonra, azonban ezidáig egyik korábbi inkarnáció sem merészkedett még olyan mélyre a sötét lovagot körülvevő világ mocskában, ahogyan azt most Matt Reeves tette. A saját dekadenciája által szép lassan önmagát felemésztő Gotham nélkül ugyanis Batman talán sosem lépett volna színre.

Korrupció, bűnözés, mocsok, és a reménytelenség bűze által átitatott, a kortalanság leplébe burkolódzó metropolisz annak ellenére haldoklik, hogy Robert Pattinson Bruce Wayne-je nagyjából két éve járja a város utcáit Batmanként, ám a helyzet ahelyett, hogy javulna egyre csak romlik. Egy titokzatos, magát Rébusznak (Paul Dano) nevező sorozatgyilkos ugyanis őrült ámokfutásba kezd, mely alapjaiban rengeti meg az amúgy is a szakadék szélén táncoló Gotham mindennapjait, mikor az a várost vezető elit legfontosabb szereplőit veszi célba, csakhogy ezzel egy olyan láncreakciót indít be, amit már a denevérember sem hagyhat figyelmen kívül.

A Zodiákus, illetve a Hetedik című klasszikusok rajongói egészen biztos, hogy rendkívül elégedettek lesznek azzal ahogy Reeves neo-noir stílusú, pszicho-thrillernek is felfogható detektívsztorija Batman korábbi változataival szemben végre nem csak szavak, és néhány fontosabb jelenet szintjén domborítja ki a karakter nyomozói vénáját, hanem szó szerint Batman eme eddig kissé elhanyagolt aspektusát teszi az egész történet központi mozgatórugójává.

Elvégre a világ legnagyobb detektívje, legyen bármennyire is képzett harcművész, erejének legnagyobb része elsősorban mégiscsak a többet ésszel, mint erővel klasszikusából ered, ami egyben tökéletes táptalajt biztosít annak, hogy Reeves hosszú percekig tartó párbeszédek egész sorával ne egyszerűen csak felépítse, de sikeresen el is mélyítse a karaktereit. Ennek a típusú megközelítésnek köszönhető az is, hogy a korábban például a Dűnét fényképező Greig Fraiser most is csodálatos képekkel operáló operatőri munkája az egyébként is lassú folyású, a feszültségre kihegyezett filmet néhol konkrétan olyan horrorfilmes irányba terelje el, mely Michael Giacchino klasszikus hangzású zenei aláfestésével kiegészülve egészen nyomasztó, mégis páratlanul magával ragadó audiovizuális élményként legyen képes manifesztálódni.

Mindezek fényében fontosnak érzem leszögezni, akik egy klasszikus értelemben vett szuperhősfilmre számítanak azoknál fennál a lehetősége, miképpen némileg csalódott szájízzel fogják elhagyni a vetítőtermet, mivel Matt Reeves akciójeleneteinek a minőségére habár most sem lesz panasz – a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Colin Farrel-féle Pingvin Batmobile-os üldözése önmagában véve pazar -, ám ami a mennyiséget illeti, itt már érheti némileg szó a ház elejét. Ugyanis a körülbelül háromórás játékidő utolsó harmada az összképhez képest sem az akció, sem pedig a történet szempontjából nem képes akkora katarzist előidézni, mint ahogy azt Reeves-től megszokhattuk. Emiatt viszont azt hiszem bőven kárpótol majd mindenkit Robert Pattinson nyers, féktelen dühével átitatott alakítása, amely ahelyett, hogy a háttérbe szorítaná Colin Farrel Pingvinjének, Jeffrey Wright James Gordonjának és Zoe Kravitz Macskanőjének szintén elképesztő színészi teljesítményeit, egészen meglepő módon csak még inkább kiemeli, már-már a rivaldafény közepébe helyezi őket.

Összességében véve Matt Reeves saját kis Batman univerzumának legelső felvonása, néhány apróbb csiszolatlan részlettől eltekintve egészen páratlan módon állítja feje tetejére a denevérember ezerszer hallott történetét, ráadásul teszi mindezt úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem hagyja maga mögött az általunk ismert valóság talaját, ami így Gotham szűrőjén át nézve sokkal mocskosabb, mint korábban bármikor.